BECSKEREKI

BECSKEREKI – Vörösmarty Mihály

„Verjen meg az isten, Becskereki!
Ne higyen szép szavaidnak senki,
Ne higyenek sugár termetednek,
Engem csaló fekete szemednek.
Elhagytam jó férjemet miattad,
S most fejemet véginségnek adtad;
Magam vagyok a vadon erdőben,
Testem lelkem árván, veszendőben.
Verjen meg az isten, Becskereki!
Ne hallgasson szavaidra senki:
Aki meg tud egy szeretőt csalni,
Soha nem fog az már hív maradni.”

Igy busúlt a szép fiatal asszony,
Maga ülvén egy kerekded halmon;
Hollóhaját szélnek eresztette,
Bús orcáját kezével fedezte,
S mint buvár a tenger mélységéből
Sóhajtások jöttek fel kebléből.

     S mint a kislány pince gádorában
Ül, csábítás égvén orcájában,
Úgy ül úton-útfélen az estve,
Pirosra és haloványra festve,
A rablók és gyilkosok barátja,
Jók félelme, roszak bátorsága.

     S szűnik már a szajkó rikkantása,
Nem hallik a harkály kopogása;
Csak gili búg magányos fészkében,
Csalogány zeng bokor ernyejében;
Fénybogártól ragyogó utában
Fut a kígyó tarka pompájában,
A levegő szabad mezejében
Leng az agg sas utósó röptében,
De a bagoly megereszti szárnyát,
A homályban kezdi országlását,
Rettenetes, hol a fényt elállja
Szárnyainak setét vitorlája.
S ki bujkál most a csere szélében?
Lova fékét tartva jobb kezében?
Széles kalap van nyomva fejébe,
Karcsú mente szegűl csípejébe;
Szűk nadrága, sarkantyús csizmája,
S szintúgy táncra peng a karikája.
Akárki, de fínom legény lehet,
Kényes, csínos, katonának termett,
S mit kereshet ez a késő vándor?
Szeme olyan, mint a fekete bor,
Szanaszét jár, mint Noé hollója;
Gazdájára többé semmi gondja.
Hogy az asszonyt látja üldögelni,
Abba látszik magát eltemetni,
De ijedve föltekint az asszony,
Csak hogy el nem ájúl a látványon,
S szegény bizonyosan elájúlna,
Ha a legény olyan szép nem volna.
S most így szól a jövevény hozzája:
„Mit busúlsz te, vad erdők rózsája?
Sohase törd búban a fejedet,
Meggyógyítom, ha nekem engeded:
Útas vagyok s szép piros orcáért
Élek-halok, szép asszony csókjáért.”
Így szólt, s fához köti sárga lovát,
A szép asszony mellé veti magát,
Vígasztalni kezdi szép szavakkal,
Kérlelgetni kedves ajándékkal,
Karcsú der’kát tartja megölelve,
S így szól hozzá csalfán hízelkedve:
„Kell-e, rózsám, gyűrü újjaidra,
Tarka kendő szép fehér nyakadra,
Kartonszoknya karcsu derekadra,
Piros cipő kicsiny lábaidra?
Kell-e, rózsám, barna legény csókja,
Kell-e neked lelkem gondolatja?
Hív szeretőd leszek mind halálig,
Uralkodom Pesttől Hortobágyig.”
Igy szólt, s mintha vásárról jött volna,
Portékáit bőséggel ontotta,
Kartont, cipőt húzott tarsolyából,
Tarka kendőt német szép gyolcsából,
És közűlük, amint egyet rázott,
Aranygyűrü s hópénz karikázott.
Elámult a szemfényvesztő kincsen,
Azt sem tudta melyikre tekintsen,
S így szólt szíve vágyát eltitkolva
A szép asszony nekibátorodva:
Nem kell nekem gyűrü újjaimra,
Tarka kendő sem fehér nyakamra,
Piros cipő sem kell lábaimra,
S kartonszoknya karcsu derekamra;
Hajh de kell a barna legény csókja,
Kell lelkednek minden gondolatja:
Hív szeretőd leszek mind halálig,
Veled járok Pesttől Hortobágyig.”

     S a legény most leveszi kalapját
Omló haja ellepi két vállát,
S kitündöklik mint a hold világa
Haja közűl ifiú orcája.
S ki volna más, mint te, Becskereki?
Nem örűl úgy, mint az asszony, senki;
Fölijedve borúl el nyakába,
S vígan néz a setét éjszakába.

          *

     Hamis huszár vagy te, Becskereki,
Rajtad még az ördög sem tenne ki;
Majd mint a szél nyargalsz a pusztákon,
Tagjaidon lobog fehér vászon,
Be-beülsz a bugaci csárdába,
Nagyot iszol világ boszujára;
Majd öltözöl úrfiak módjára,
Kényes-nyalkán sétálsz a vásárra,
S ami szép és drága portékában,
Ami jó van, s legel a pusztában,
Mihelyt szádnak szemednek megtetszik,
Átkozott kezeid azonnal megszerzik.
S nemcsak marha, portéka kell neked,
Majd megvész a szép asszonyért lelked;
Azokat is rendre csalogatod,
S ha megcsaltad, odahagyogatod.
Gonosz kalmár vagy te, Becskereki,
A vármegye nyomodat rég lesi;
Nem szereti gazdálkodásodat,
Vigyázz, kötél szegi még nyakadat.
Beteg sem léssz, mégis meg kell halnod,
Kettős oszlop között fennakadnod,
Lábad alatt tüskét kerget a szél:
Megtalálod, amit nem kerestél.

1831. július