Mit kongnak, bongnak a harangok?…

Mit kongnak, bongnak a harangok?… – Vajda János

Ahogy egyszer Istajerben
Üldözötten bujdokolván,
Egy kis völgyi érnek partján,
Szűk bujóska gyalogúton
Mendegélek egymagamban,
Képzelegve szép hazámnak
Istenáldott hegyvölgyéről,
Átokvert sok jó fiáról:
Hát egyszerre kétfelölről,
Gondolom, hogy azokból a
Nagy fekete vas hegyekből
Megszólalnak láthatatlan,
Föld alatti bús harangok,
Zúgva-búgva szomorúan;
Olyanformán, csakhogy annál
Még százszorta szomorúbban,
Mint az a siralomének,
Mit keserves, töredelmes
Búcsujáró nép zokogva
Énekel, hogy közbe-közbe
A kereszt is hajladoz rá!
A vezeklő gyászos hangok,
Mint hömpölygő árhullámok,
Az egész, mély, széles völgyet
Elöntötték bús panasszal;
S mint a délibáb a puszták
Szőke falvait, tanyáit:
Nagy siránkozásaikkal
Fölverték a tornyos várost,
Mely mögöttem kék távolban
A hullámzó hangok árján
Láthatólag ringatózott.
Engem is megállitottak
És levertek lábaimról.
Ismeretlen bútól-gondtól
Megnehezült szivvel-fővel
Leborultam, hallgatóztam;
Lelkem égnek ajánlottam,
S addig vártam, míg kivártam,
Megértettem, megtanultam:
Mit beszélnek, oly busan mit
Kongnak, bongnak a harangok.

A legöregebbik (szinte
Látom, ahogy csóválgatta
Ágas-bogas koronával
Koronázott ősz fejét) így
Panaszolkodott, kihalló
Mély hatalmas, dörgő hangján:

„Ős Budában, Istambulban,
Perzsiában, Egyiptomban,
Fekete és holt tengerben,
Hegyen-völgyön, pusztaságon,
Palotákban és kunyhókban,
Merre nap kél, csillag fénylik:
Én mindenható úr voltam.
Embereknek, állatoknak,
Katonáknak és papoknak,
Fűnek-fának parancsoltam;
Szempillantásomra földet
Ingató hadak forogtak,
S rohantak biztos halálnak.
Haragomnak fél világot
Végig érő ostorától
Rettegett és porba omlott
Nap alatti minden népség.
Hajh! nagyon elbizakodtam.
Urat, istent nem ösmertem,
A halálra nem gondoltam.
Oh, hivalkodó, romolt szív,
Földi gyarló véges elme!
A kerek földet ki bírtam,
Mint nadály a vérét szíttam,
Mikor épen teli töltem,
Úgy lehulltam, úgy leestem.
Átkozott a lelkem, testem.
Vagyok most temetve mélyen,
Naptalan, kétségbeejtő
Véghetetlen hosszu éjben,
Lesve, várva az arkangyal
Tárogatójának hangját,
Melyre meghasad majd e föld
És kiszór a napvilágra,
Az utolsó itéletre;
Meglehet az örök lángra.
Ah, mi jó lesz benne égni,
Megszenvedni, meglakolni,
A gonosztól megtisztulni.
Hajh, csak jőne, jőne már el
,Az nap, nagy haragnak napja’
Büntetéssel, jutalommal,
Mennyországgal és pokollal,
Csak e lassu porladásnak,
Forgó, fájó zsibbadásnak
Lenne egyszer vége, vége.”

A középső férfi-hangon
Közbe-közbe ilyeténkép
Bánkodott gyorsabb beszéddel:
„O juventus, ventus, ventus!
Dicsőség a magasságban
A mindenható istennek!
Én vagyok a nagy világfi
Ki hajamat illatoztam,
Mandolatóban fürödtem,
Orcáimra húst kötöztem,
Tépett rózsapárnán háltam.
,Mi atyánk’-ot elfeledtem.
Ártatlanságot vadászva
Fél világot befutottam.
Millió meg milliókat
Szűz ajakra elcsókoltam.
Ezer éjet áttáncoltam,
Annyi napot átaludtam;
És egyebet sem miveltem,
Csak sziveket repesztettem;
Ezreket koldussá tettem;
Kórodákat, tébolydákat
Gyámolíték, népesíték.
És ugyancsak jól siettem:
Húszéves koromba lettem
Ifju vénné, élő holttá.
Azután eszemre tértem,
Jót mivelni igyekeztem.
A világnak adtam volna
Szívemet – ha meglett volna.
De kiégett már egészen,
Még a hamva is hideg lett.
Csak az agyvelőm maradt meg,
S benne az emlékezésnek
S öntudatnak irthatatlan
Férge őröl e napiglan,
Örökké, míg vége nem lesz
E világnak… Rázom, rázom,
De hijába! nem hasad meg,
S egyre zúg belőle a kín:
Hogy kihallik mély siromból,
S jajja fönn kisért a földön;
De az emberek nem értik,
Vagy csak épen nem akarják.
Mert ahogy az érkezőktől
Hallom, ott künn emberek közt
Kárhozatos életemnek
Követői szaporodnak.
Jaj azoknak, jaj azoknak.”

Erre, mintha más toronyból
Szólott volna egy szelídebb
Érzelemdús hang imígyen:

„Mit beszéltek, panaszoltok?
Bűnötök volt – megvalljátok -,
Bűnötök: gonosz, de édes;
És azért jó megszenvedni.
Halljatok hajborzasztóbbat,
Emberész-elállitóbbat,
S tanuljátok meg belőle,
Hogy semmit, semmit se tudtok,
S okosabbat nem tehettek,
Mint ha arcotokra esve
Azt mondjátok: Úr, teremtő
Légyen a te akaratod!

Én vagyok a szerencsétlen
Pszamnit, Égyiptom királya.
Szerettem népem s hazámat,
S népem is becsült, szeretve.
Csak nekik s a jónak éltem.
Ah, de mit használt erényem?
Kámbizesz, a vad hódító
Hadaimat összetörte
A pelúziumi téren.
Népemet rabszíjra fűzte,
Néznem kelle láncaim közt
Kövült szívvel, égő szemmel
A füstölgő, vért párolgó
Földig rontott Memphisz térén:
Fiaim hogy hóhérolták,
Lányomat rabszolgamezben
Hogy vezették zsoldos őrök.
S mert a szégyen és gyalázat
Velőszaggató fájdalma
Elméjét megháborítá:
Hogyan táncolt, kacagott, rítt
Tárt kebellel, bomlott hajjal,
Festett arccal és mezítláb
A legaljasb söpredék közt.
S én nem őrültem meg erre.
Tenyerembe rejtém arcom,
És erőmet összeszedve
Ökleimmel összenyomtam
Halántékom kétfelől, hogy
Koponyámat összezúzzam…
De hisz egyiptomi volt az,
Födetlen megedzve jókor
Elemek csatái közben.
Idő mult és kínom enyhült.
Egyszer egy öreg vezérem
– Hona földjén rongyos koldus –
Kéregetve áll előttem.
Koldus a rabtól: nem ismert,
Világtalan volt: a boldog!
Megeredt a könnyem árja.
S mint a sebes esső, hosszan
Sírva sírtam, könnyebbültem.
Mindenhatóság hitében
Szeszélyes lőn Kámbizesz, s hogy
Híre ment hozzá könyemnek,
Kalitbörtönömhöz jőve,
Kérdezett az agg felől. Oh,
Annyira fásult valék már,
Hogy válaszra méltatám őt,
Elmondván a szerencsésnek,
Hogy az oly nagy fájdalomnak
Amit elvesztett hazám, jó
Gyermekimnek sora keltett,
Könnye nincsen, mert elég az
Még a szívben izzó kíntól.
Ez öreg csak régi szolgám,
S azt a jót mivelte vélem
Öntudatlan, hogy szivemnek
Megnyitotta könnyforrását
S most kisírván minden búmat,
Ezután nem érhet több kín…
Ekkor érzém újra gyászom
S inségemnek szörnyü voltát:
Megesett a győző zsarnok
Szíve rajtam! Esküt véve,
Hogy boszút nem állok rajta,
S nem megyek rá gyilkos haddal:
Országomba külde vissza
Koronátlan helytartóul.
De megszegtem esküvésem,
Mert hazámat jobb szerettem,
Mint az ellen becsülését.
Jobb szerettem (megmutattam),
Mint magát a dicsőséget.
De boszum silány, csekély volt;
Ám a pusztán szomjuzónak
Enyhe édes egy csöpp víz is.
Elveszett a csata újra.
Nemzetem bágyadt, beteg lőn,
Fürteim fehérek, ámde
A pelúziumi téren
Ottan is még egyre sűrün
Fehérlettek a szent csontok.
Mint boszút esdő kisértet
Ébren alva üldött e kép,
És nem engedett pihennem.
Már utóbb csak rabló lettem,
Népemet is megvetettem:
Mert elkorcsult, aljasult az
Éhnyomorban, tömlöclégben.
Míg utóbb elárultatva,
Eladatva általok, mint
Közönséges útonálló
Végezém be a bitófán.
Mindazáltal áldás, béke
Földön a jó embereknek.
Minden úgy van jól, amint van.
Mind az isten akaratja:
Dicsőség az ő nevének!”

Közbe egy még vékonyabb hang,
Oly sirámos, mint az árvák
Jajgatása sírgödörnél,
Csenditett a másikéba:

„Hallgass, hallgass! hát mit szóljak
Én szegény nő, gyönge lányzó?
Férfinak segít erő, dac,
A szegény nőnek csak a köny!
Oh szerelmes Jézus Isten,
S te örök dicsfényben, lángban
Ragyogó bölcs Atyaisten!
Dicsőség a neveteknek,
Én vagyok a mindeneknél
Szerencsétlenebb teremtés.
Nevem: Beatrice Cenci!
Ide, bölcsek, ihlett költők,
Szónokok, törvénybuvárok:
Ki tud megfelelni nékem?
Mit vétettem, mért szenvedtem?
Ah, ti még elmondhatjátok,
Ami gyász ért, fakadhattok
Égbekiáltó panaszra,
Véres töviskoszorútok
Dicsősége meghaladja
Diadalmas koronákét.
De az én sorsom gyalázat,
Mely a legfehérebb, tisztább
Homlokot szerette meg, hogy
Legrivóbb sötét lehessen.
Ifju voltam, szépnek mondtak,
De epedtem halni, vélvén
Hogy a hóhérbárd letörli
Azt a csókot homlokomról.
Hasztalan, mert ott ég most is,
És kiégeté tüzével
Szemeim látó világát.
Most vakon, kétségbeesve,
Mindig a legvastagabb zűrt,
Néma semmiséget, sűrű
Siket éjt, magányt keresve
Iránytalan jobbra, balra,
Vérző szárnyakkal repesve,
Önmagam előtt szégyenben
Égő arccal kelek-járok,
Izzó homlokom verdesve,
Örökös sziklára épült
Szentegyházak és a mennyek
Ajtajához… de hiába!
Csak azt hallom egyre: várj! várj!
Jó, igen; várok, remélek;
A világ sem áll örökké.
Majd megrázza sarkait, és
Összedönti, újat épít
Az a kéz, kit én imádok.
Ottan aztán nem lesz senki,
Aki itt volt; meghal a mult,
Az emlékezet kivész, és
Nemletté lesz, ami megvolt.
Ott lesz aztán jó nekem majd.
Ott hives lesz s a hűs szellő
Homlokomról és arcomról
El nem áll fuvallatával.
Úgy-e, édes isten, úgy lesz?
Hisz te jó vagy, te igaz vagy.”

Még kisebb hang, csengőbb, véknyabb
Lélekharang forma hangon
Így beszéle szaporázva:

„Én is voltam,
Szép, nagyon szép,
Hajadonfős
Kis királyné:
Koszorúzott
Bálkirályné!
Ünnepeltek,
Irigyeltek,
Hogy imádtak!
Dicsőségem
Lantok, hárfák
Versenyezve
Énekelték.
Csalogattam,
Csábítgattam.
Szemeimet
Ragyogtattam.
Hő sziveket
Gyujtogattam.
Bölcs fejeket
Lázitottam.
Népeket, nagy
Országokat
Vérbe, lángba
Boritottam.
Végre mégis
Én csalódtam.
Meglakoltam.
Ifjan szűzen
Csókolatlan
Megölötten.
Kit szerettem
S hiu szívvel
Esküszegve,
Én megcsaltam:
Ah az ölt meg!
Itt gyilokja
A szivemben.
Olyan forró,
Mégis jéggé
Fagyott tőle
A szivem. Jaj!
Úgy remegek,
Úgy didergek.
Mégse hull ki.
Mindig ott van.
Oh, vegyétek,
Vegyétek ki
Irgalomból,
Hogy mostanság
S mindörökké
Dicsértessék
A teremtő!”

Így a gyöngéd hang. Azonban
Elül a szél, a bús hangok
Gyors postája; lengedezve
Szétoszolnak nyári felhők,
S a dicsőn uralkodó nap
Delelő trónjára érvén,
Leül ott és koronája
Sugarait szétterjesztvén,
Ünnepélyes mély csöndesség
Álla bé a kerek földön…

Magam is, elszenderülvén,
S álmodván a hallottakról,
A meghűsült esti légben
Bujdosó utamra tértem.
És sokáig gondolkodtam,
A harangok mondájáról
Kiváltképen, hogy mi hát itt
Az egészből a tanulság.
Végre úgy rémlett nekem, hogy
Az egész világ valóban
Csak egy óriási színpad,
Ahol a becsületesnek
És a gaznak, szépnek, rútnak
Személyesítője mind egy
Célra, egy alapeszmének
Végleges kivitelére
Játszik… És az alapeszme…?
Ez a színpadalkotónak
A megfoghatlan, láthatlan
Legnagyobb világköltőnek:
A Mindenhatónak titka.
És halandó elme e nagy
Titok sűrü fátyolát föl
Soha, soha nem lebbenti…