Don Juan

Don Juan – Vajda János

Kisértő árny, valóban árnyék,
Mit bűnöm rémalakja vet;
Mely nem enyészik el a nappal,
Sötétben egyaránt követ.
Ki szép valál, s még egyre szép vagy,
És mégis rém levél szememben,
Oh, könnyíts egyet lelkem terhén:
Felejts el, oh felejts el engem!

Szép tört alak, mit kín tart össze;
Élő, ki haldokolva él;
Ki sírva vádolsz ablakomban,
De nem jöhetsz be, árva szél:
Szegény, szegény beteg leány!
Nem volna-e jobb neked ott lenn…
Mért nem pihensz le már örökre?
Felednél ott, felednél engem!

Az emberek közt miért jársz-kelsz?
Talán van bennök szánalom?!
Átkoznak engem, azt hiszed tán,
S nem mosolyognak sorsodon?
Még irigyelnek engem! s téged
Átkos diadalszekeremben
Meghóditott zsákmánynak néznek…
Felejts el, oh, felejts el engem!

Az öntudatban megvan átkom,
S még van erőm viselni azt;
A pokolban, mely egy mennyért van,
Könnyű nem hallatnom panaszt.
De tudnom azt, hogy te szeretsz még,
S boldogíthatna még szerelmem,
Ha még így is szerethetnélek…?!
Felejts, ne tégy őrültté engem!