Az idő

Az idő – Vajda János

      Béranger után

Imádott népem oldalánál
Istennek híve magamat,
Im hangos órám rézszavára
Az ősz idő meglátogat.
Mint félénk vadgalamb, ki látja
Már a keselyű-körmöket,
Ah! könyörülj! – szólítja szépem, –
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

Szemünket rögtön földre szegzők
Barázdás homloka miatt;
És láttuk eltűnt századoknak
Porát gyors lábai alatt.
És épen egy újabb virágot –
Már hervadót – pillantva meg,
Ah könyörülj! – szól neki szépem –
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

„E földön én mit sem kimélek,
Sem a nagy égen odafenn;
Ti csak öregnek ismerétek
Örökké – szóla ridegen.
Miről a mult beszél tinektek,
Éltemből pár napot tehet.”
Ah, könyörülj! – szólítja szépem –
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

„Száz első híres nép után
Más száz híres nagy népeket
Sötétség örvényébe küldtem –
Hol ti is eltünendetek.
Én boriték be örök árnnyal
Kialvó csillagfényeket.”
Ah könyörülj! – szólítja szépem –
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

„De mégis a kéj földeteknek
Megédesíti bajait;
És a természet buja fája
Kinyujtja széles ágait.
Törzsén mindennap új gyümölcs hajt,
Mit egyre-másra tördelek.”
Ah könyörülj! – szól neki szépem –
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

Eltűnt, s az állhatatlan kéjek
Látván, hogy élni sietünk,
A feledésnek bölcsejében
Időt feledtetnek velünk,
De órám hangja emlékeztet,
Hogy álmaink mi rövidek,
És felkiáltok kedvesemmel:
Kiméld szerelmünk, jó öreg.