Hirdetés

A sétahangversenyben

20 perc olvasás

A sétahangversenyben – Vajda János

            1

Hej Ernő, Ernő, jó barátom,
Patvarba! mit keressz te itt
A Váci utcában, déltájon…
Mire való már ez megint?
“A nagy világban, sokaságban”
(És főleg ebben az utcában)
Mondod magad, hogy “sok a csáb”,
Csücsülj te honn – ma legalább.

            2

Jót akarok neked bizonnyal;
Higyj és fogadd tanácsomat.
Lásd, hogy ha ilyen hasonlattal
(Magunk közt) élnem tán szabad:
Mi Angyal Bandinak a puszta,
Az neked épen ez az utca,
Engedd meg, ámde ez igy áll;
Az alkalom tolvajt csinál.

            3

S csak ma ne mennél, csak ne mostan!
Míg a veszély oly szörnyü nagy.
Ott ama kígyózó sodorban,
Hah, mondtam, úgy-e? fogva vagy!
Hja, már most, én édes barátom,
Én hasztalan beszélek, látom;
Én most már nem segíthetek…
Eszeveszett! úgy kell neked!

            4

Csak gyere hát a magad útján!
Hiszen való, ami való
(Gaz kópé! még irigylem is tán),
Hej, ez uton sok, sok a jó…
Kinyílnak a legszebb virágok
Számodra, és övék az átok…
Erős melledben egy tövis
Ha marad, érzed is, nem is…?

            5

Hanem virága válogatja…
Nem mind egyenlő a tövis.
Van, melynek méregtelt illatja
Gyorsan vagy lassan bár, öl is.
S engem bősz sejtelmek gyötörnek:
Mi vége sok tilos gyönyörnek?
Minél hőbb, tündöklőbb a nap,
Borúl, ha lefelé halad.

            6

Hja, te e “vénasszony-beszédre”
Csak jót nevetsz s továbbhaladsz.
Aggódik otthon, sír Etelke?
Baj, baj, de csak rövid baj az.
Nem messze van már a határnap,
Midőn majd összeadja a pap…
S ha szabadságát veszti el,
E kis időt használni kell…

            7

S a percet épen eltaláltad;
Te köllesz épen most ide.
Uram, dicsértessék hatalmad!
Kezednek mily csodás mive!
Vén őr a városháztoronyban
Verd félre a harangot, tűz van!
Nagy tűz van itt, olthatlanabb,
Mint mit a szél terjeszt, ragad.

            8

És legnagyobb Ernő szivében.
Hej, itt a legtöbb gyúanyag.
Hogy azt eloltsa rögtönében,
Ő arra soh’se volt hanyag.
De hát hogy? A tündéristennő
Mögött a delhad hirtelen nő.
Hah! hogy ha megelőzi más?
Valami vén bankóriás?

            9

Hohó! Bankóriás? Pedig vén?
Mit? Hát efféle lenne ő?
Naiv barátom! A keresztény
Vénusz tán házi szende nő?
Ki nap lehet, az nem lesz csillag.
Ki egy világot meghódithat,
Biz annak, ez természetes,
Egy ország, bármi nagy, keves.

            10

Oh, e napok, e napszépségek,
Ezek ragyognak messziről.
Vakítnak, gyujtanak, égetnek
Száz mérf…, azaz: lépésnyiről.
Minden parányi ízük lázit;
Ruhájuk élőlénnyé válik,
És suttog és fest, mutogat,
Miket csak gondolnod szabad…

            11

És egy ilyen nap, mégpediglen
Vakitó nyárközépi nap,
Melynek sugára szüli délben
A földövi orkánokat;
Egyedül uralgó, tündöklő,
Teremtő, éltető, öldöklő;
Mely szerteszét bimbót fakaszt,
Hervaszt, eléget, megfagyaszt; –

            12

Egy ilyen szépség napja kelt föl
És ragyogott már jó korán,
Követve “bolygók” seregétől
Fővárosunk aequatorán –
A Váci utcán tudniillik,
Hol aloé örökké nyílik
S jár, leskelődik egyaránt
“Oroszlán”, “tigris”, “elefánt”.

            13

Ki ő, mi ő? Ej, mit kutassuk,
Mint valami kis faluba!
Pesten vagyunk; elég, ha tudjuk,
Lakása ez s ez szálloda.
Rangját, nevét a szobapincér
Megmondja egy-két jó forintér;
Sőt már ötért mindent kitud,
Belopja esdő billet-doux-d.

            14

De Ernőnek még ez se kellett.
Elősegíté végzete.
Egy dandy a szép delnő mellett
Csötölt, botolt, tekintgete,
Mint egy dióverő nagy pózna;
Jó egy öl a legénynek hossza.
Monoklijában jelleme,
Hogy nincs neki elég szeme.

            15

Nyilvánvaló volt, hogy ezuttal
A fráter szemtelenkedik.
A hölgy zavart, s tiltó haraggal
Szegzi előre szemeit.
A dandy hosszu fintor lába
Magát pedig mintegy kinálta.
Valaki rálép. Félre néz
S dühös a dandy. “Krucinéz!

            16

És még csak engedelmet sem kér
Ez ügyetlen rüpők!” – “Ohó!
Ám lássuk, hol hát a nemesb vér?
Uram, ki ön? Jegyét!” – “No jó!”
És evvel véget ér a botrány.
Jegyet cserélnek ott az utcán.
“Báró Immerfein Anatol”
E jegy e bájos névre szól!

            17

Ernőnek egy hálás tekintet
A bátorító jutalom.
Sőt már parancsoló a helyzet,
Kinálkozó az alkalom.
Hevélye a szólalkozásnak
Föltünt a kandiak hadának;
S a csődülő tömeg elül
Egy bérfogatba menekül.

            18

“Nevem Leona. – E kisértet
Krakótól mindenütt követ.
Elém-elém kerül, igérget,
Koptatva bókot, járkövet.
Haha! – Uram, fogadja hálám,
Hogy megmentett; csak azt sajnálnám,
Ha e miatt – de nem hiszem,
Mind gyáva is, ki szemtelen.”

            19

Egyszerre kész az ismeretség.
Ernő néhány bókot rebeg.
Minő szerencsés végzetesség!
Bübájos, édes jelenet.
Mi végtelen báj- s kellemhalmaz,
S négyszem között – uram, irgalmazz!
Ne vidd a kisértetbe őt,
Vagy adj neki hozzá erőt.

            20

“De hol van Olga?” – “Nénikéje?”
“Ah nem, nem ő, szegény, beteg.
Szobaleányom Olga – ejnye!”
De indul a fogat, siet.
Ropogva a házrengetegben,
Mint mennydörgés a fellegekben.
Majd végre csöndesen halad
– A gesztenye-fasor alatt.

            21

De csak nem a városligetben?
Megbolondult ez a kocsis?
No már pedig ártatlan ebben,
Kétségtelen, az urfi is.
Mert voltakép s egyáltalában
Az volt a baj, hogy hamarjában
Nem gondolt erre egyik is,
Nem utasítá a kocsist.

            22

E gazfickó pedig lángész volt,
(Nos, ha Zeüsznek egykoron
Lovaiban félistenvér folyt:
Egy tévedt lángész a bakon
Mért lenne nálunk lehetetlen?!
Csak ne legyünk olyan hitetlen!
Vagy nem e földön termenek
A “névtelen félistenek”?)

            23

Tanuja volt a jelenetnek,
S azt gondolá: itt e zavar
Percében mindegy most ezeknek,
Akárhová, csak el hamar.
És a turbékoló galambok
Magányt keresnek, sűrü lombot,
Természet pázsitpamlagát;
Mit kérdezgesse? – Oda hát!

            24

Erdő a szerelem hazája,
Ivadja a nyiló tavasz.
Mint ékes szentegyház imára,
A szerelemre hangol az.
Az ibolyának illatárja
Lelkünket át- meg átaljárja.
Dall a madár, cseveg az ér,
Incselg a fény, eget igér.

            25

Kizöldül a hervadt reménység,
A bú, a gond elrejtezik;
Feltámad a rég holt eszménykép
És újra él emlékben itt.
Elváltozik, elkorcsul minden,
Mi emberi, mulékony itt lenn;
Maga az erdő mindig az,
Mi volt: örökké szűz, igaz.

            26

Kinek még nincs is szeretője,
Kit szenvedély már nem hevít,
Ha kimegy a szép zöld erdőre,
Szeret, bár azt se tudja, kit.
Az ifju a jövendőt sejtve,
Az agg a multra emlékezve,
Az életunttal fölkiált:
Ah, mégis szép ez a világ!

            27

Még délelőtt, tehát üres volt,
Tehát szép, kedves a liget.
Minden marasztott, kedvre hangolt,
Becsali mind a két sziget.
Integetett a lomb, a pázsit:
No még csak egy szempillantásig!
Hogy fut a vén idő vakon,
Ma már ez is gőzszárnyakon!

            28

A sorvadó kápolna tornya
Mindegyre sűrübben köhint.
Tizenkettő immár az óra,
Minden hazamenőre int.
Aggódik otthon a nagynéne,
S Ernőnek még ma vívni kéne.
Ah drága percek, – és pedig
“Becsületügy” nem késhetik.

            29

Bár volna sok, sok mondandója,
Mégis szokatlan hallgatag.
Ajkán egy-egy alkalmi bókja
– Patvarba! – mindig elakad.
Mi máskülönben nem szokása,
Ez egyszer minden udvarlása,
– Min a kacér hölgy jól mulat –
Sovár, mély, néma bámulat.

            30

Mert hát bizony, tagadhatatlan,
Kacérnak látszik egy kicsinyt.
Sőt kapzsi is tán, mint korunkban
A szép, ha rendkivüli, mind?
És hátha még gőgös, kegyetlen,
Gyönyörködő a vert sebekben?
Szivének ostor kéne – bár
Csak egy ilyent lelhetne már!

            31

Hisz mostanában ez mind dívó
Erkölcs, szokás, előkelő.
Ámbár Leona még csak bimbó,
Ernő gyanakszik, ilyen ő.
“Mi vakmerő vágy – mond vidáman –
Egy hónapos padlásszobában!”
(Értvén a bárót ez alatt
A hölgy, s kicsinylőn fölkacag)

            32

S elmondja itt – már mit titkolja
A különös históriát,
– Volt szó felőle a lapokba,
Ó, piaci profán világ! –
Vele miként ismerkedett meg
D’Argiro Castro albán herceg,
Az hogy csupán e név alatt
Egy körmönfont iparlovag…

            33

Későn, de részint mégis jókor,
Közvetlen esküvő után
Kisült, hogy a férj egy imposztor,
Egy csavargó – pincér talán; –
Hogy rang, vagyon, név mind hazugság;
Az esetet maguk kacagják.
Albániában hercegek
Egyáltalában nincsenek.

            34

S most ő ugyan törvény szerint nő,
De voltaképen hajadon.
Szépnek, szeszélyes hölgynek, mint ő
Veszélyes egy előny nagyon.
Egy angyal ő, ki mennyországbul
A földre épen most aláhull.
Boldog halandó, kivel itt
Most először találkozik.

            35

Mint a tavaszi játszi égen
Egymást üzi fény és homály,
E lélek váltakozva minden
Színt egyesít, mint az opál.
Szaka van otthon, mint az évnek,
Hideg, meleg, jó, rossz érzések.
Téves, magasztos indulat
Őbenne mind csak hangulat.

            36

De szép, nagyon szép, mondhatatlan;
És e hibákkal szebb talán.
Foltot mi haszna sejt a napban
Hideg csövén a tudomány?
Ha puszta szemvakító fénye
Elfödi mind, mi belső lénye;
És mi csak azt érezzük itt,
Hogy ránk világit, melegit.

            37

És hol hát a szeszélyesb bálvány,
Ledérebb, változékonyabb,
Mint a felséges égi trónján
Tündöklő szép tavaszi nap?
Hogy hűtelen, előre tudjuk,
S tán melegét elutasítjuk?
Nem nyílik a virág, habár
Vagy ép mivel rövid a nyár?

            38

Elvégre mit keresne ő itt
Örök szerelmet? ‘sz ő sem ad.
Fenyegetőn elébe ötlik
Egy szép kis ujj: “hej, nem szabad!”
No hát nem is. – De hát, hiába,
Holdnál erősb a nap világa.
Elbűvöl az, elandalít,
De haj, emez már elvakít.

            39

A kedves, a jó, hű Etelke –
Ez a mindennapi kenyér.
De Leonának egy kegyperce
Egy földi élettel fölér.
Egy ölelése mámorával
Kibékit a mulandósággal.
Ki egyszer ily kincset talált,
Kacagja a sírt, a halált.

            40

Leona szóban, viseletben
Szeszélyes, mint az oceán.
Véglen hatalma érzetében
Hanyag, könnyelmü is talán.
Sőt, mint kit örök ostrom untat,
Adná is olykor már a rútat.
S mert vérmes: önhitt, gondtalan.
Mind hasztalan, mind hasztalan.

            41

Nincs bűn a földön, mit szépsége
Napfénye meg nem aranyoz.
Pajzánságának kedvessége
Egy angyalt kisértetbe hoz.
Ajkán a legszentebb imádság
Sátánt megbotránkoztató csáb.
Örvény, amelybe ha tekint,
Halandó ember veszve mind.

            42

Oda van ő is menthetetlen,
Szegény, szegény Ernő gyerek
Küzd szenvedélye szörnye ellen,
Nógatja lelkiismeret.
De végre az torkon ragadja
És egyre jobban fojtogatja.
Féltérden is – ördög, pokol!
Viódik egyre, fuldokol.

            43

Immár a szó is elhal ajkán,
Nem látja már a “kis kezet”.
Most Leonáé lesz a bálvány,
Amelyre csókot hinteget.
A kéz után a kar, majd végre
Az sem elég az üdvösségre.
De haj! sikertelen a harc,
A vége Ernőnek kudarc.

            44

Leona egy tekintetével
– Milyen tekintet, istenem!
Nekem talán nem is hinnéd el,
Szép olvasónőm, képzelem.
De Ernő esküszik rá egyre,
Hogy kővé változott egy percre.
S tán mindörökre ott marad
Ijesztő botránykő-darab.

            45

De Leonának ez elég volt.
Neki elég a győzelem.
Ha ellene a porba omlott,
Nemes boszúja kegyelem.
Egyedül üdvözitő ajka
A jelenetet megkacagja.
És Ernő újra él. “Mi kár!”
– Mond – “jobb lett volna halni már!”

            46

De mindazonáltal belátja,
Hogy legjobb, amit most tehet,
Ha átcsap illemes tréfába
S a rossz kártyák közé nevet.
Egyszerre most ő a beszédesb,
Bocsánatért, találkáért esd.
Omol az élc, a bók, a csók;
Fölkelnek rá a szép kacsók.

            47

S habzsolja, szíjja, issza újra
A fényt, a bájt, mely ingerel.
S talán megest megittasulna,
De szerencsére válni kell.
Az éhsárkányok elrohannak,
És mára vége a kalandnak.
Majd folytatása lesz talán…
Most hamar a báró után.

            48

A báró szépen elmotollál.
Lakába érve fölkacag;
Ölt pőre pongyolát. “‘Sz kolosszál!”
Kiált föl. – “Ily eset miatt!”
Ernő segédeit fogadja
À la Mencsikoff, de haut en bas.
Azonban mindent megigér.
“Ám folyjon a polgári vér!”

            49

“Bár ellenfél és ok nem ollyan,
Hogy dicsekedhetném vele…”
“Szájhős!” vélék ezek magokban;
Jó, ha igaz csak a fele.
“Valami hencegő tekergő”,
Gondolta róla maga Ernő.
No de sebaj; azért lehet
Kemény vivó, kuruc gyerek.

            50

S körülbelül. A végzetes láb,
A száraz, nyurga, hosszu kéz
A bárónak kapós előnyt ád,
Ki egyébként nyugodt, merész.
Ajkán szivarral, csíptetővel
Szemén, vagdalkozik Ernővel,
Míg “kék” erekből foly a vér,
És ezzel a harc véget ér.

            51

Az eset a birok körökben
Nagy föltünést kelt, híre fut,
Bezzeg, ha még utóbb, a kőbe!
Hozzá is – toldva még – bejut.
Pedig biz az bejut, hiába;
Etelke sirdogál magába.
Nagy leveleket irogat,
Meg összetépi azokat.

            52

Ernő meg egyre hozzá indul,
Mint illik, rendesen – hanem
Még féluton sincs, visszafordul,
Gondolja: holnap, még ma nem.
Míg végre aztán a sok holnap
Folytán a helyzet bonyolultabb,
Növekedik a bűnrovás,
Nehéz lesz a leszámolás.

            53

Egyszerre majd jóvátesz mindent,
Majd amidőn esküdni kell,
Majd ott terem, s a kis hitetlent
Oltár elé vezeti el.
Ő lesz az ő kis felesége,
Babája, veszi őt ölébe –
Lecsókolgatja könnyeit,
És ezzel aztán vége – kvitt.

            54

De hát Leona – új bálványa?
Mi szerepet szánt hát neki?
No hát, igen… ezt ő imádja,
A másikat meg szereti.
Ez üstökös, dicsőbb, fenségesb;
Tünékenyebb ugyan, de fényesb.
Amaz hű álló csillaga,
Akárminő az éjszaka.

            55

A párbaj épen jó ürügynek;
Külföldre messze menekül.
Mindenre jó ez menedéknek,
S levélben adja ezt hirül.
Most meg van rontva, verve szemmel,
Igy évelődik jó hiszemmel.
Hosszú idő, nagy messzeség
Talán segíthet rajta még.

            56

De hasztalan, Leona képe
Kiséri, üldi mindenütt.
Nincs gyógyszer a végetlenségbe.
Rá csak Leona napja süt;
És ez nem nyugszik ám le percre –
Mint az a másik minden este;
Éjjel se hagy békét neki,
Sötétbe jobban égeti.

            57

Mint aki az égő hajóbul
Tenger vizébe menekül,
Új szenvedélyt keres. Kalandbul
Kalandba vág szünetlenül.
Nappal vadász, jégszirtre mászva,
Az éjet tölti kártyaházba.
Újabb veszély, baj kell neki –
De a szerencse kergeti.

            58

Megy hangversenybe, operába,
Mindenhová ellátogat;
Szépség megannyi tárlatába
Befutja mind a bálokat.
De hát mi ez? Isten csodája?
Amennyi nő, mind rútnak látja!
Szerelme egyre lázasabb.
Haza, haza! mihamarabb!

            59

A “vigadó”-ban egy vasárnap
(Közönséges dolog nagyon
Olcsó mulatság a polgárnak),
Ép sétahangverseny vagyon.
S minő csillagzat?! Alig lép be,
Épen Leona ér elébe;
Őrhölgye, egy kis halovány,
Mint mondja, “nénje” oldalán.

            60

Mint mély, veszélyes örvény sodra
A ringatózó tengeren,
Imádók suttogó csoportja
Tolong körülte szüntelen.
A bámulat – az mérhetetlen,
De néha kissé tiszteletlen.
Igy Ernő épen apropos
Tiszteletet parancsoló.

            61

Leonának hizelg a jó cég,
A sans peur sans reproche lovag.
De neki ennél is több kell még,
S kész a szeszélyes gondolat.
S kimondva rögtön a föltétel:
Hogy Ernő ma ne távozzék el
Mellőle, semmi szín alatt,
Bárki fia, lánya miatt.

            62

Valóba különös kivánság.
Látszólag gyermeteg, csekély.
Korán nyilatkozó zsarnokság,
Ifjúi tréfa, nőszeszély?
Vagy tán gyülölség rejlék ebben,
Dac az előkelőség ellen?
Egyik vagy másik, úgy lehet,
Vagy összevéve mindezek.

            63

Az ötlet meglepő, váratlan.
Ernő se volt készülve rá,
Midőn magát meggondolatlan
Igenre elhatározá.
Ő csak a jutalomra gondolt,
És ez valóban nagy, döntő volt…
Mit egy tál lencseért kapott
Jákob, hej annál is nagyobb!

            64

Mert hát midőn ezt kérdi Ernő,
Leona sugja: “eh bien!”
Úgy tetszik ez is elegendő…
Ujjongva ez; “itt a kezem!”
A dolog csak tréfának tetszett,
De Leonának keze reszket…
S Ernőnek e jel foglaló,
Hogy teljesen komoly a szó.

            65

Igen, igen, komoly, valóba,
Úgy tetszik neki legalább;
De hát mig üt e boldog óra
Nem omlik össze a világ?
Nem esküszik-e össze végzet,
Nem lázad ellene természet?
Ilyen hetedik égi kéjt
Elbír a föld, megenged ég?

            66

Sok ifjunak, ki látja őket,
Egyszerre megfájdul szive;
Az égi osztó igazságba
Van oka tán kétkednie?
Boldogság, szépség dicsősége,
Mint a verőfény tündököl le
Alakjaikról s gondolák:
Ezeknek áll ám a világ!

            67

Leona nem levállazottan,
Mint már szokásban ily helyen,
Öltözve volt elég burkoltan,
S szemérmesen, bár könnyeden;
De öltözéke minden fodra,
Mikéntegy tőle ittasodva,
Pajzánabb, kihívóbb vala,
Mint Afrodite fátyola.

            68

Úgy járt körül a sokaságba
Kitündökölve messziről –
Mint egykor amaz égő fáklya,
Mely Rómát gyujtogatta föl.
Van, aki fölkiált akárhány,
Hogy ennyi szépség – ez már botrány!
S nem is sok híja tán neki,
Hogy forradalom ütne ki.

            69

Ernő szivét csordultnak érzi.
Egyszerre sok, sok az öröm.
Előkelő nyugalmát félti,
Jó lenne tán egy csepp üröm.
Hajh! meglesz az, nincs is már messze.
Irgalmas ég! minő kelepce!
Igen, igen, ez ő, ez ő:
Etelke s anyja szembe jő…

            70

Már észre is vették. A kislány
Szemeit lesüti hamar;
Irul-pirul, majd meg holthalvány.
De oh a rettentő mama!
Ez nézi őt kérdőn, merően,
Mellette, szótlan, elmenőben…
Ernő zavarban – mit tegyen?
Köszönti s csak tovább megyen.

            71

Ej ej, de ez nem jól van ekkép,
Gondolja, amint elhalad.
Kegyetlenség; több: illetlenség…
Fordulna vissza: nem szabad…
Leona s nénje tartják szóval,
És minden újabb fordulóval
Megint a kínos jelenet…
És egyre kényesb, mérgesebb.

            72

Lelketlen, körmönfont szédelgő,
Talán kivágná még magát,
Hazudva jobbra-balra; – Ernő
Nem járta ezt az iskolát.
Kacagva, élcelődve könnyed,
Felköltené a jobb sejtelmet,
Hogy tréfa, “próba” az egész –
– De hajh! az ő szive nehéz!

            73

Mint a menykőütötte boglya –
Ha veri bár sűrűn a jég,
Az meg nem menti, el nem oltja;
A villám annál jobban ég.
Ily szörnyü lelki állapotja.
Bűnvád, gyönyörvágy gondolatja,
Jobb, gonoszabb sugallatok
Rettentő harcot vivnak ott.

            74

Szegény Etelkét szánja-bánja,
A szíve majd belé hasad;
Oszt egy tekintet Leonára –
S megint csak ez hatalmasabb…
Ejh – már ma úgyse hozza helyre,
El innét el az – étterembe!
Durrogjanak az ütegek,
Cliquotba lelkiismeret!

            75

A zenekar a Traviáta
Pezsgődalát zendíti meg;
A kárhozottság elszántsága
Ragadja meg kedélyüket.
Mulatnak lázasan, sietve,
Mint kik először – még ez estve
Mennek rabolni – az eget,
S még azt is a – hetediket.

            76

S a jó, a szende hű Etelke
Ájuldoz anyja oldalán,
“Egy séta a Margitszigetre,
Az üde lég – jót tesz talán?”
S a “Hattyu” hátán Ernő újra
Találkozik… a végzet ujja
Még egyszer intve fenyeget:
Még van idő, fordulj, ne tedd!

            77

Ernő hadarg, szorong, használva
A sokaságot, tömeget;
Igy, majd amugy takargatná a
Pirongó illemérzetet…
De hát a szívet szaggató kép
Mindenhová kiséri végkép?
Nem is valóság, az talán
Csak képzelődés, látomány?

            78

Kimenekülve, búcsuképen
Találkozik tekintetök.
Ah ez a kép feledhetetlen –
Miért nem látta igy előbb?
Tán visszatér – szaggatva kíntul;
De a hajó meg tova indul…
Sohajtva néz utána még:
“Csak még ma, holnap… ója ég!”


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!