KASTÉLY ÉS TEMETŐ

KASTÉLY ÉS TEMETŐ – Tóth Árpád

Nézd, már a lelkem bús, üres liget:
Egy sarka temető: vad ugaron
Fejfák, sötét emlékek, csupa rom,
S éjjel rémek vetik fel testüket.

Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.

Lennél-e úrnő e szomorú tájon?
A temetőt, hogy rája béke szálljon,
Fehér kezed meg tudná áldani?

S ha hozzád lépne sötéten és halkal:
Az átkozott és társtalan lovaggal
Tudnál-e megváltó szót váltani?