TAVASZI PIMPÓK.

TAVASZI PIMPÓK. – Tompa Mihály

               I.

Lombja nincsen a ligetnek.
Puszta rét, halom;
Mégis pillangók repesnek
Tarka szárnyakon.

Csalfa pillangó reményem!
Hol veszed magad?
Életemnek száraz fáján
Zöld lomb nem fakad!

               II.

Hová futamsz, mező patakja?
A nagy folyamba sietek,
Mely a tengerbe visz magával,
Hol drága gyöngyök termenek.

Maradj, maradj! mező patakja
A réten, hol ered fakad!
A nagy tenger zúgó ölében
Elvész neved, elhalsz magad!

               III.

Szól a pacsirta, – mint egy kis harang
Függ magasan a tiszta légben;
Nincs még virág! – buzgó madárka, hallgass!
A szentegyház üres, korán a hang, – az
Imádkozó nép nincsen ébren!

               IV.

Ki messze, messze jártál,
Oh vándor fecske! szólj:
Mit hoztál tengereknek
Tulsó határiról?

Tekintsd meg rajtam a szint,
Amelyet viselek:
Gyásszal menék el, azzal
Tértem most ujra meg.

               V.

Oly nyájasan derengenek
A nap meleg sugárai!
De a lombtalan tar liget
Csak nem akar kihajtani;

A sziv ha veszt, elzárkozik,
És rajta bánat vész erőt;
Meg nem nyilik halvány remény
S csalogató sugár előtt!

               VI.

Elment a hó, – zugó dühével
Elhallgatott a téli vész;
A föld meleg, nyitó sugárért
Az égre oly esengve néz;

De tornyosúló fellegekkel
Haragosan borong az ég. –
– Hogy a föld színe felviruljon:
Az Isten nem akarja még!

               VII.

Kedvesednek sirhalmára
Most rakj hantot gondosan;
Kedvesednek sirhalmán most
A zsenge pázsit megfogan.

S locsolgasd meg könyeiddel!
Úgy a hant el nem szárad;
Az emlékezet virágit:
Ápolgassa a bánat!

               VIII.

Zöldűl a hant, a pázsit újul,
Kinyílik a rétek virága:
Oh hát az ifju kikeletnek
Legelső virága is sárga!

Első diszében a tavasznak
Hervatag őszi lombot lássak?
A születésben ott legyen már
Bus eszméje az elmulásnak…?