KUN KOCSÁRD.
KUN KOCSÁRD. – Tompa Mihály
Székelyország földén látott
A mi hősünk napvilágot,
Akkor sem volt kedves vendég
A szülék egymásra kenték
Okát, bűnét érkeztének!
De ő megjött mint a várt,
S a szegény ház-népnek számát
Hétig rugta Kun Kocsárd.
A fiak felhuzalkodnak, –
S ő, bolondja mindnyájoknak!
Jön utcából karmolt képpel.
Iskolából, titkolt kékkel;
A végső pad volt az övé,
Valameddig oda járt;
Te-belőled semmi sem lesz,
Szép öcsécském, Kun Kocsárd!
S hogy az évek el-lejárnak:
Pelyhe nő a gyenge állnak;
Dobog a szív, fázik, gerjed…
Szép szemeknek lángja mellett.
Szebb leány, mint Székelyföldön
Nincs a földön…! – de kosárt
Fon számodra s csalfa képpel
Kinevet, jó Kun Kocsárd!
Van ám jó a roszban ennyi:
Ugy sem érne rá szeretni!
Rövid békét hol megunták:
Van a honban háborúság!
A hivó jel: meztelen kard,
Mit a pártdüh vérbe márt:
Ezren mennek, – de kacagnak
Hogy ő is megy – Kun Kocsárd.
Elvész aztán híre hamva,
Mind is egy ő, élve, halva!
Mikor egyszer sok időre,
Nagyon ver a szó felőle:
Látták, hogy vítt a csatában,
Mint egy vérző leopárd;
Tamás volt sok benne mégis,
Mikép ő az: Kun Kocsárd.
Hanem amint Kassa táján,
– Fele népét kardra-hányván –
Révain nagy diadalt vőn:
Repült híre szárnyon, szellőn.
S hogy szaván a cenk olasznak,
Grittinek jut végre bárd:
Híres ember, nagy vezér s hős
Lőn egyszerre Kun Kocsárd.
Az is volt ő. Majd Horváthra
Szathmár várát hogy megszállta:
Ottan egy szakálas ágyú,
Megfosztotta fél lábátúl.
Vére omlik… ina gyengül…
De szív és hang oly szilárd!
Rajta… rajta! és a várat
Igy vevé be Kun Kocsárd.
Nagyváradra víve sebbel:
Ura búsong, fél kart vesz el!
Szép nyakokbul tépve vőnek
Gyolcsot a nők sebkötőnek…
S ki felé most annyi köny hull,
Annyi bajnok karja tárt:
Egyet mosolyg, hogy körülnéz.
– Aztán meghal Kun Kocsárd.
