A SELYEMBOGÁR.
A SELYEMBOGÁR. – Tompa Mihály
Hullámzik a zöld rét tenger gyanánt,
Piros virágok felhányt gyöngyei:
Meleg sugárban mosdik a patak,
Szárnyát enyelgő szellő lengeti
Gyönyörrel néz el a vidék felett,
A kikeletnek tündérasszonya,
Ki a virágok díszét alkotá,
Ki a berekre zöld lombot fona.
A hűvös árnyon álom lepte meg.
De mely most nem volt csillogó, szelíd,
Mert a sárga szellemmel álmodott,
Mintha követné gyorsan lépteit.
A sárga szellem üldözője volt,
S ha elfoghatta, összecsókolá;
Halvány, beteg lőn vészcsókján a hölgy,
És koszorúja sárgán hullt alá.
Kínzó álmából ébredvén utóbb,
Nehéz, forró léghúzam ütte meg,
S ezen előjelet jól ösmeré…
Hah! a veszélyes ellen közeleg!
Felszökve, gyorsan futásnak eredt,
És elsuhant a fék közt hirtelen;
De a rut szellem nyomban üldözé…
Nincs mód elfutni, – elrejtezni sem!
Egy sáska szállt el a tündér előtt,
‘Megállj, megállj, édes kis állatom!
Üldöznek, – oh add nékem alakod…’
S felelt a sáska rá: »Nem adhatom!
Oly gyenge a fű, a gyep oly kövér!
Számomra mindenütt gazdag lakoma…«
‘Légy hát halálig üldözött te is,
Mond a tündér, s ne teljél bé soha!’
S amint tovább haladt lélektelen,
Kékszínü dongóval találkozott;
Megszólitá: ‘Veszélyben életem…
Oh ments meg, add át nékem alakod!’
És válaszolt a dongó! »Nem lehet!
Mézért futok, mézet kell gyüjteni…«
‘Fuss hát haszontalan…! virágaim,
Méznek valót ne adjatok neki!’
Majd érte a lepkét, ki a meleg
Verőfényben játszódva repkedett;
Ifjúság és szerelmek báj-ölén
Töltvén az egy tavasznyi életet.
Nehány perc még – s mirígyes csók alatt
Hervad le a tündérarc kelleme;
De most alig szólt a hölgy: szívesen
Átengedé alakját a lepe.
S mig a tündérleány lepke képiben
Szárnyára kelt egy pillantás alatt:
Ki kékes pillangó volt még elébb,
Mint fehér hernyó, a fűben maradt.
Jön most a szellem – és tovább rohan,
Rögtön megáll… széjjelnéz… visszafut;
Meghajtogatja a zöld bokrokat,
És felkutat minden cserét, laput;
Érintésétől hervad fű s falomb,
De a tündérhölgy nyoma vesztve van;
Még jobban elsárgúl dühében, – és
Mint a forgószél zugva elrohan.
–
Esthajnalon a tündér visszatért,
S a hernyócskát kezébe vette fel,
Gyöngéden ápolá, melengeté,
‘Szép tetted – monda – hálát érdemel!
Volnál virág: szebb lennél, mint valál,
Szivárvány-színből szőném uj ruhád;
Most, fájdalom! még elnyűtt alakod
Sincsen hatalmam visszaadni rád!
Hanem ne félj, még egyszer lepke léssz!
Ki sírjába száll: hideg néma váz…
De tégedet feloszlás ott nem ér,
Uj alakot rád ép a sír ruház;
Koporsód, melybe eltemetkezel,
Tündéri szép lesz, – s még a kikelet
Ifjú virági el nem hullanak,
Midőn megnyílik álmaid felett!
A szerelemnek mézkelyhét, rövid
Pályád felén, elvetted tőled én;
De százszoros kéjjel töltöm meg azt,
Uj életednek ifju estvelén.’
Szólván a tündér, eltűnt hirtelen, –
S lombos fa lőn a hernyónak laka;
Hol nemsokára megbetegedett,
S ösztönszerűn koporsót alkota.
A temető tündéri szép vala:
Napsugár tört át finom szövetén;
Ezer szivárványt látott a bogár
Míg körülömlé kékes tünde fény.
És látott álmat… el nem hervadó
Virágnak itta mézíz harmatát;
A napba szállt fel rózsás szárnyakon
Száz tavaszt élt egy pillanatban át.
Midőn felébredt, ifju lepke volt
Mint fehér bársony, hószín, puha;
Áttörvén ékes sírja zárait,
A szerelemnek karjába juta.
Minő kéj! egyszer megifjulni még,
Midőn az élet napja alkonyul…!
S édes szerelem boldog mámorán,
Halálba dőlni öntudatlanul…!
