A REPKÉNY.
A REPKÉNY. – Tompa Mihály
A fényes vár halomba omlott.
S mely vállain tartá, az ormot
Borítja meddő porral, kővel…
Még ami él, még ami zöldel.
Lehúllt párkányt s ivet belepvén,
Virágtalan virág, a repkény.
E bús vadon helyhez mi vonsza
S marasztal itt, rom kúszó lonca!?
A lantos éltét, lelkét hajdan
Itten fogyatta búban, dalban;
A dal báját másoknak osztván.
Magának bút vert zenge kobzán,
Bút, mely reményt, vigaszt nem ígért…
És annyi dal és annyi kínért
– Hogy vádlott élte ráutalna, –
Egy galy se lőn rólad jutalma!
Midőn a hős járt a csatákon:
A hű nő rá csüggedve várt honn,
Keblén kisded, – bús élte napja, –
Kit csak tud, még nem láta apja.
Hol a nő ült, várt, – s küzde bár, hitt.
A várerkélyt s vésett csodáit
Nem futottad be titkon éjjel,
Reményt hozván lombod szinével!
És fájt a szív, – de ím a völgyön
Porfelleg, kürtszó: ő jön, ő jön!
Forgója ott úszik fehéren
A futamás önvert szelében.
Ünnep van a szívben, a várban…
A hős fején, ki küzde bátran,
S állt míg a vész dühét kifúvá:
Nem fonódtál zöld koszorúvá!
Mig állt a vár, tornya- s falával
S vig életzaj harsogta által
A tág termet s ives tornácot…
S a téren ifju nép tornázott…
Mig a nap is több fényt lövellett,
S a földből nagy, s erős szülemlett…
Mig lenni szép volt, könnyü múlni:
El nem jövél, magasra nyúlni!
Most, hogy torony s fal dőlve hosszant,
Tört oszlopán a bolt beroppant,
S a zajgó tér, hol annyi szív vert,
Csendes, füves, minő a sírkert…
Nincs fényes nép vérttel, tollal! –
A föld más színt nyert, más hangot hall…
Most jősz ki, a csalóka fényen,
Hogy ágad a rom éke légyen!
El innen el, kúszó folyondár!
Ne szépítsd és újítsd, mi rom már!
Tört oldalán a rést ne fedd el…
Szép a vén hős, szörnyű sebekkel!
Fennállt, – s lőn sorsa: dőlni porba…
A kő, mit órjás munka horda
Alantról fennre, – íme fennrűl
Magától ismét visszagördűl.
Későn jösz a dicső napoknak!
A rád méltók régen halottak…
Annak, ki dallván, szenvedést vőn,
A hívnek, hősnek, későn, későn!
… Mégis fakadj…! hisz a te ágad
Nem a múló tavaszban támadt,
S nem vetkeztet meg a rideg tél…
Te a multban foganva lettél!
Fakadj, zöldelj, múltak virága!
Nekünk az emlék édes, drága…
És édes a nyugvók szivének,
Hogy díj s babér el nem veszének…
Zöldelj s borúlj reájok híven,
Hogy éljenek benned s a hírben
S a szívet még lenn is hevítsék
A szerelem, dal és dicsőség!
