Utazni!

Utazni! – Szabó Lőrinc

Utazni! El! El! Csak úgy, céltalan!
Verseket súgott a részeg iram…
„Szállok!”… Leengedtem az ablakot,
s míg sín s kerék szédűlten kattogott,
kihajoltam a szélbe. A vonat
eggyé vált velem, s belül mind vadabb
ujjongás vitt, röpített, őrjitett:
forgó tájak zsúfolták szememet,
és nem tudtam betelni semmivel,
földdel, virággal és ligeteivel,
bakterházakkal, ringó, suhanó
állomásokkal, mennybemutató
templomtornyokkal: óriás szivet
adott a vágy a magamé helyett
a világot ölelni… Vitt a gyors,
én meg, ahogy a sín üteme szólt,
skandáltam – mit? A semmit. Szavakat.
Végtelen, üres anapesztusokat.