Porcellánkutya

Porcellánkutya – Szabó Lőrinc

Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek?
„Miatyánk, isten…” Már esteledett,
s anyám se kapott festéket sehol.
Ekkor, mint később, bajban, annyiszor,
fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat:
ki a kertbe és vissza! Szirmokat
hoztam, levelet, ami volt, virág,
mindent, füvet, pipacsot, violát,
s mialatt lelkem jobban tündökölt,
mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld,
piros, sárga s egyéb nedveket a
papírba, a képekbe, ahova
épp kívánkoztak. „Derék fiu vagy,”
simogatta meg égő arcomat
Márta néni. A porcellánkutyát,
mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át
megőrizte az emlék öröme.
Akkor eltört. Ez a története.