Bánk Bán utolsó monológja
Bánk Bán utolsó monológja – Reményik Sándor
„Melinda, drága szennyfoltos galamb,
Halott szerelmem mért riasztgatod?
És mért futsz Ottó, törpe nyomorék,
Féltésem holt dühét mért retteged?
Lófarkón hurcolt lobbanó Petur,
Mért görgetsz most is átok-hegyeket?
Mért árad ajkadról tengerdagályként
Tiborcz, – az örökkévaló panasz?
S mért leng felém – ó, nagy ellenfelem –
Gertrud, királynői ravatalod?
Zavargó, véres árnyak, – hagyjatok.
Küszöbömre mért tolakodtok föl?
Én titeket elfelejtettelek,
Régen betelt az én tragédiám,
A láng kihúnyt, a színnek vége van.
Mi dolgom van még nekem veletek?
Tragédiák, vihar-sorsok felett
Húnyt szemmel egy csillagot keresek.
Bánki méltóság, Bánki sértődés,
És Bánki bűn, és Bánki büntetés,
Kúsza kínok – hagy elszóródtatok…
Az a csillag… csak azt a csillagot. –
Nézzétek: Bánk bán zarándok-ruhában,
Mezítlen talpam alatt ég a rög:
A nyugvó nappal messze készülök.
Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron…
Most anyja vére ég a kezemen – –
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehellete
Szétfújta volna a tragédiát, –
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?
Átok lett itthon a meráni vér,
És áldás lett az árpádházi ott.
Onnan kellett ránk visszasugározzál,
Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.
Mindegy, – én most megyek, megyek feléd,
És viszem ezt a tépett sereget,
A teremtésben mind, mind vesztesek.
Betegek, bűnösök és nyomorultak:
A bosszúállók és a megbosszultak.
Megyünk, megyünk, s a zordon szín után
Mi békességet csak nálad lelünk,
Messze-szakadt szentünk, Erzsébetünk.
Tenálad vár a mindenható jóság,
A mindent feloldozó hatalom,
Tenálad várja Bánkot becsület,
Peturt szabadság, Ottót irgalom,
Tenálad fehérítik új ruháját
A bemocskolt köntösű Melindának,
Tenálad minden elbukottra várnak.
Anyád uralmát régen leszolgáltad,
Nálad lemosva szenny, törülve vér,
Tiborcznak mindennapra jut kenyér.
Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk.
Boldog, ki leghamarább odaér.”
