Az utolsó barát

Az utolsó barát – Reményik Sándor

Egy pirosruhás kisleány:
Az Alkony fogja kezemet,
Mellettem lépked szótalan,
A mély erdőn át úgy vezet.

Megyünk, megyünk, távol-közel
Embertelen, nagy béke van,
A kislány megrezzenne, ha
Szívem dobbanna hangosan.

Mögöttem lelkem lombja hull,
Mindennap egy hűtlen levél:
Barátok – álmok – nagyhamar
Itt lesz a pusztaság s a tél.

Semerre út, semerre cél,
Aki nem vetett: nem arat, –
Istenhozzátok cimborák! –
De ez a gyermek hű marad.

Ahányszor betérek ide,
A sűrűből elém kilép
A pirosruhás kisleány:
Más-más keretből örök kép.

Lágyan megfogja kezemet
S szívemben elcsittul a kín,
Megyünk, míg sápad köntöse
S lesz bíborszínből rózsaszín.

A lelkem kisleánya ez,
Múlhatlanul a lelkemé,
Kézenfogva, szép csöndesen,
Egyűtt megyünk az éj elé.