Hirdetés
Hirdetés

Zákány Tamás

Zákány Tamás – Madách Imre

Mit zúg a vészharang, mi jajgatás,
Az égéstől pirosló éjen át?
Zákány, Zákány jő s bősz kurucai!
A hír Szatmáron végig így kiált.

E neszre a nép küszöbére lép,
S bundájából egykedvűn szertenéz,
Jól tudja, hogy felette ártatlan
Zúg el, mely tornyosulni kezd a vész.

Látványúl várja csak, mi jőni fog,
S jót-jót kacag Zákány furfangjain,
Szétküldvén országszerte híröket
A népdal tarka hímes szárnyain.

S ha néha egy-egy kunyhót meg is gyujt
Zákány, vagy itt-ott egy lányt elszeret,
Még az mind nem fordítja tőle el,
Mit sok csínjával nyert, a nép kegyet.

Hisz Isten is küld néha menykövet,
S az éji vendégnek világ csak kell,
A lány előbb-utóbb meg úgyis vét,
S még jó, ha megválasztja, hogy kivel.

De a labanc álmából fölriad,
És kedves karából futva fut,
De a sóstiszt s vámos pénztárait
Feledve, nézi merre visz az út.

S a jó barátok vén pincéjöknek
Vérző kebellel búcsút mondanak,
Ha a szivárvány szomjú kurucok
Vendégűl a vidékre tartanak.

Szatmárban is foly már a haddelhadd,
Zákány áll még csak kívűl egyedűl,
A városvégén egy domb tetején
S az éj zajába mélyen elmerűl.

Alatta tombol éjsötét lova,
Sörényét s szél szertekergeti,
Rajt a hős, mint ifjú hadisten ül,
Villám s mosolytól égvén szemei.

S a szomszéd házból íme futva jő,
Eléje egy kicsíny lány pongyolán,
Leng rajta a mez, úsz aranyhaja,
S a rémülettől arca halovány.

Bizalmasan kap a kantár közé
S az ifjúhoz ekként esedez:
“Lovag, lovag! mindnyájan elveszénk,
Hahogy te még meg nem védelmezesz.

Én gyönge hölgy, atyám aggott, öreg
S adószedő, a kurucok meg itt,
Siess, siess, mutasd meg hogy szivem
Nemes lelkedbe nem hiába hitt.”

“S miért hiszed, hogy itt vész nem fenyít
A néma éjben velem egyedűl?
Ki mondta néked, hogy nem-é vagyok
Tán a legrosszabb a rablók közűl.”

Mond Zákány meglepetve s a lány
Mosolygva néz fel lángszemeibe,
“Minderről – úgymond – arcod biztosít,
Nemes lelked pecsétes levele.”

Miként a szirtnek élén megtörik
S utat cserél hullám hullám után,
Akként törtek meg a kuruchadak
A vén adószedőnek kapuján.

Ott állott Zákány, kardon a keze,
S midőn portyázva jöttek népei
Megérték a parancst szemöldein
És meghunyászkodva kerülték ki.

Távol szegletből nézte ezt Magócs,
A szőke lány s kulcsolva kis kezét
Mond: “Istenem! kit e vad nép is fél,
Hogy meg ne győzné egy leány szívét.”

Szürkűl már a reg, eltűnt a kuruc,
Zákány is menne és mégis csak vár.
Ő a rettentő, a kuruc vezér.
Most búcsúzásra szókat nem talál.

Ő, aki ott arat, hol más vetett,
Ki életet, ki zsákmányt karddal kér,
Mostan Magócstól egy csókért eped
S a gyönge lánytól csókot kérni fél.

De az erdő bűbája vonja a
Gyöngét, s ez önkénytlen felé hajol,
Mint izolag a cserre, így a hős
Vágyát megérté szép Magócs is jól.

És elpirulva nyújtá homlokát
Forró csókjának, aztán elfutott,
De még soká utána kandikált,
Midőn Zákány már messze vágtatott.

Elvágtatott ez a puszták közé,
Feltűntek néki mind hős tettei,
Eszébe jött az élvezet, mit itt
S amott erőszakosan víva ki.

De olyan édes egy emlék se volt,
Mint a csók, melyet az imént kapott,
S nem volt oly büszke egy hőstettben is,
Minthogy mostan lemondani tudott.

Szerény szobában kis tűz melegít,
Mellette szép Magócs ül s fonogat,
Lábánál barna ifiú vitéz
A lány térdére hajtja homlokát.

Ki hinné benne a kuruc vezért?
Eltűnt mellőle a szörnyű acél,
A vért helyett mellén selyem zubony,
Ajkán parancs helyett dal hangja kél.

“Beszéljek-é, lány, Zákányról regét,
Kit a gyermek fél és az agg remeg?”
“El véle el, mosolygó és szelíd
Az én leventém, akit szeretek. -”

“Óh hagyd a szörnyet, hagyd lefestenem,
S mondd, hogyha kedvesed ő volna, lány,
Megtudnád-e bocsájtni tetteit,
Vagy elátkoznád, ami jobb még tán?

Hagyd elbeszélnem, hogy jaj a zene,
Tűzvész a fáklya, éji dáridót
Hol ő tart. Véle Isten látogat,
Utána a király nem szed adót.

Lovának körmétől elég a fű,
Szavára átok, káromlás felel. -“
“Ne mondd tovább, szelíd karodban is
Megborzad e képektől a kebel.”

“És mégis, mégis ládd lány, én vagyok
E szörnyeteg, kitől megborzadál.
Vedd, vedd hát vissza tőlem szívedet,
Melyet szerény leventédnek adál.”

“Nem, nem, ki e szivet kiérdemlé,
Attól azt többé vissza nem veszem.
Én benne csak a nagylelkű vitézt,
A szerető ifiat ismerem.”

“Leányka kedves, Istenem veled,
Lealkonyultak a boldog napok,
Velem átok jár, kárhozat kisér,
Hazátlan űzött fenevad vagyok.

Leányka kedves, Istenem veled,
Vesszen magában a kurucvezér,
Ne fűzd sorsához drága létedet,
S feledd el Zákányt, ím térdelve kér.”

“Lovag, lovag, Zákányt nem ismerem
Dicsőségében sohsem osztozám,
Mi számadása a világgal van
Mind nem tudom, s nem tartozik reám.

De aki oszta vélem örömet,
Annak balsorsa is velem feles,
Hadd lássa, hogy az, akit méltatott
Szivére, volt is arra érdemes.”

“Óh hagyj el, hagyj el, hallod mint üvölt
Már a közelgő üldöző sereg.”
“Emelj lovadra hát s menjünk, vitéz,
Ne hidd, hogy hős karod közt rettegek.”

S kettős terhével elszáguld a mén,
Utána a kelő por szikrát hány,
A vándor felhő tőle elmarad,
Csak a labanc had van mindég nyomán.

Száguld a mén, előtte fogyva fogy
Az út, elsurran minden mellette,
Fa és bokor, nem megy már véle más,
Mint pusztaság s az űzők serege.

Száguld a mén, száguld, fegyver ropog.
“Magócs! Magócs! mit borzadál úgy át?”
“Előre csak, előre kedvesem,
Nem szoktam még meg a fegyver szavát.”

“Magócs! Magócs! te sebesülve vagy,
Folyó véred melegét érezem.”
“Tövis sértett meg, mit búsulsz azon,
Előre csak, előre kedvesem.”

“Ölelj át jobban. Hajh! kezed remeg,
Lesiklol a lóról, leány, leány.
Tán haldokolsz már s én gyáván futok,
Itt haljunk hát meg egymás oldalán.”

“Előre csak, szerelmet, nem halált
Szomjúzom én, im érezd csókomat
Nem-é forró s erős? de tarts lovag,
Mert lankadok a hosszú út miatt”.

Száguld még a mén, mindég nehezebb,
Halványabb lesz Zákány keblén a lány,
Ugy függ csak rajta már, mint őszi lomb
Szellővel küzdve a fiatal fán.

S a rengetegre ím leszáll az éj,
A két kietlen lakodalmat tart,
Fátyolt borít az üldöző elé
Az üldözöttnek nyujtva védő kart.

Zákány lova még egyszer visszanéz
S lerogyva felnyerít bucsú helyett,
Minthogyha mondná: “Napszámom betelt,
Hű szolgádat, lovag, el ne feledd.”

Zákány eszmél s borzadva látja, hogy
Forró kebléhez is hullát ölel,
És felkiált, de jajszavára csak
Magócs jég keblén vérző seb felel.

“El kell-e hát már veszni mindennek,
Mi szeretett, le kell-e mondanom
Mindenről életem váltságaúl,
Mi életemhez egyedűl még von.

De értlek sors! az élet melyet ily
Árért engedtél, többé nem enyém,
Megtartottál, hogy ostorod legyek,
Vihar legyek az élet tengeren.

Leszek, leszek, szűmnek most áldozok
Utószor” – és holtját csókkal fedi,
Kardjával sírt váj, rá keresztet vág,
Aztán megy, megy, míg az éj elnyeli.

Soká zeng még hiréről a vidék,
Azt tartja a nép, hogy kőszíve van,
Csak hogyha az erőssel küzködik,
Vér s könny közt leng mosolygás ajakán.

De éjenként a puszták pásztora,
Ha a magányos sírnál meglesi,
Láthatja őt, a szivtelent, amint
Könnyes szemét öklével törüli.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!