Számoltam magammal
Számoltam magammal – Madách Imre
Bimbók voltak érzeményeim
Fejledezni kezdtek kelyhei –
S vágyva lég és napsugár után
Epedének a világba ki.
Ah, de olyan égető a nap
S a világnak szele oly hideg,
Megrettenve hogy virágaim
Hő szivembe menekültenek.
Ez volt már csak korlátolt honuk,
Vad fiúkként anyakéz alatt
Tombolának ott féketlenűl,
S tűrte a szív bántalmaikat.
Sőt elkényeztetett gyermekit
Még szorgosabb gonddal őrizé,
Hej, mert mindeniknek vesztével
Ő lett volna csak szegényebbé!
Mostan számoltam már sorsommal,
Nincs öröm, mely meglephetne még,
S mely nyugalmam megzavarhassa,
Nincs számomra olyan veszteség.
S hogyha nem nyíl is már több fűzér
Halántékimon, hát mit tesz az,
Hisz virága a fagynak is van,
Hervadhatlanabb mint a tavasz. –
Zöldülő lomb az emberkebel,
Melyet elkap a lét folyama;
E folyó kövesít s a lombból
Nem marad meg más, mint alaka.
Mindegy, szunnyad-é vagy meghalt már
A szivnek indúlatserege,
Bölcsőn és koporsón egyiránt
Leng a béke védő szelleme.
S mégis – mégis – mért tolúl könyű
Szemeimbe visszagondolva
Az időre, melyben szívemnek
Vére annyi harc között folya? –
Látom, látom, szenvedélyeink
Könyve a szív, égessük el bár,
Elhamvadott lapjain is még
Minden szó olvashatón áll. –
Óh, a bú seb életfáinkon,
Melyet a sors haraga hasít;
Béheggedhet a seb, de mi sem
Törli el mély forradásait.
Míg örömünk csak zengő madár
Mely életfáinkon megpihen;
Elröpül s elzengett daljával
Többé emlék, nyom nincsen jelen.
Ah, de el veled hiú panasz!
A lemondás tudományában
Minden óra egy-egy tanitás,
S szűm már benne jól előre van.
Igy van az jól, így kell lennie;
Aki az életnek színpadán
Nem szereplő már s műélvet les
Tarka tömkelegéből csupán,
Azt ne hányja szilaj indulat,
Jól isméri bár mindeniket,
S amint egy vagy másnak hangja szól,
Megisméri a természetet.
Igy van az jól, így kell lennie;
A vezér, ki harcokat intéz,
Nincs vér s füst vakított tömegben,
De nyugodtan tiszta dombról néz.
S a költő ki alkotni akar
Mint Isten világot, küzdje le
Mind a szenvedélyt előbb, mellyel
Új világát népesíti be.
Akkor aztán ő parancsoland
A szellemnek, melyet felidéz,
S mig kezében tartja gyeplüit,
El nem ragadhatja őt mint vész.
Emlékének tárházaiból
Választ renddel minden érzetet,
Mint ruhát, melyet egykor viselt,
S egyben vígadt, másban szenvedett.
S hogy ha kész világa, a tömeg
Bámulattal mond: mi szép, mi hű!
Nem tudja, hogy kedves halottjait
Koszorúzta a megbékélt szű.
