Hirdetés

ÉDES ANNA – 15. TÉL

18 perc olvasás

ÉDES ANNA – 15. TÉL – Kosztolányi Dezső

Novemberben cihelődni kezdtek a románok is.

A nemzeti hadsereg elővédjei 1919. november 14-én, pénteken reggel 8 órakor érték el a Duna vonalát. Pesten még karhatalmi osztagok tartották fönn a rendet, mikor az Attila utcán már sastollak lengettek, s közkatonák rohamsisakjai ragyogtak föl a napban.

Mindenki az ablakokhoz tódult, lobogtatta kendőjét a zömök alföldi fiúk felé, akik feszesen meneteltek. Túl a pesti oldalon az emberek az erkélyre futottak, látcsővel szemlélték az első katonákat. Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.

A hadrakelt sereg társzekerei napokon át zakatoltak a körutakon. Ismét a régi kürtjelek hangzottak, este kilenckor a Ferdinánd laktanyából már a takarodót fújták, mely hazahívja a bakát, a rongyos bakát. Tizennyolcadikán aztán – ködös, zord délelőtt volt s a vörös naptányér alacsonyan lebegett az északsarki égen – harangzúgás és püspöki segédlet mellett bevonult a Fővezér a Fehérvári úton. Egy minisztériumi küldöttségben Vizy Kornél is ott állt, kürtőkalapban. Vizyné a parlamenti hölgybizottságban virágokat, gyászfátyolos nemzetiszín szalagokat nyújtott át.

Anna egyedül dolgozott. A ház üres volt és csöndes. Nem hallatszott a füttyszó sem. Kikönyökölt az erkélyverandára, rázta a porrongyot, bement egyik szobába, mintha keresne valamit, s visszajött. A szellőzésnél a légáram még sokáig meglebegtette a fürdőszoba sok jó-szagát, mely beivódott a bútorokba.

– Hallod? – mondta Vizyné, mikor benn ült a szalonban az urával. – Énekel.

Anna valami kis vidám dalt dúdolgatott. “Pénteken este, szombaton este, kimegyek a rózsámhoz a sötétbe…”

– Különös – szólt az asszony. – Eddig még sohase énekelt.

– Hát aztán. Jó kedve van. Azt akarod talán, hogy sírjon?

Egy délelőtt a húst tisztogatta a deszkán. Egyszerre fölszisszent.

– Mi történt? – szörnyülködött Vizyné, aki ott ült a dagasztószéken.

– Belevágtam.

Kezét elöntötte a vér. A kés, a nagy konyhakés hüvelykujjába szaladt egészen a csontig, majdnem elmetszette az ujjpercet. Csúnya, tátongó seb volt.

– Mért nem vigyáz?

– Tessék hagyni.

Kimosta a vízvezetéknél, jól megsózta konyhasóval, egy kis ronggyal körültekerte. A rongy azonban csakhamar átpiroslott.

Fölküldték a doktorhoz. Az bekente valami csípőssel, szépen bepólyálta, megsimogatta az arcát, s azt mondta, hogy mire menyasszony lesz, elmúlik. Nagyon kedves, finom ember volt ez a doktor.

Szigorú tél köszöntött be. Erősen fagyott, akkora köd ereszkedett a városra, hogy két lépésre se lehetett látni. Varjak húztak az égen.

Aztán leesett a hó, betemette az utakat, elakadtak a villamosok, a Lánchídon az omnibusz se járt. Folyton havazott. A rendőr, a kövér rendőr már hajnalban csöngetett a házmesteréknek, hogy söpörjék a járdát, különben fölírja őket. Reggel ötkor, mikor még mindnyájan aludtak, kijött a pepita ruhájában, melyet nem vetett le többé, körültekintett a kékeslila hóhullásban. Mély csönd vette körül. Verebek ugráltak a tar gallyakon. Baltával törte a jeget, lapátolta a havat, söpörgetett.

Emberek akkor még nem jártak az utcán. Nyolc felé hivatalnokok szállingóztak a Várba, szivarral szájukban. Moviszter is leballagott. Téli sipkát viselt már, fülvédőkkel kötötte körül érzékeny füleit. Néha megállott a kapuban. Megkérdezte, mi újság, kezébe vette fájós ujját, melyen a pólya már bepiszkolódott, mormogott, hogy majd új kötést kell rátenni.

A seb a téli munkában mindig újra fölfakadt, a keze fájt, megfagyott, kiripacsosodott, a repedéseket belepte a szénpor. Minden nő megcsúnyul valamit a hidegben. De a cselédek annyira megcsúnyulnak, hogy rongyaik között alig ismeri föl az, aki nyáron, a melegben látta őket. Anna is megcsúnyult. Hullott a haja: Egyre több gubanc maradt a vasfésűben. Nem szeretett emberek előtt mutatkozni.

Most érzett először fáradtságot, valami oly részeg kimerültséget, hogy esténként, mikor elvégzett, nem is bírt mindjárt lefeküdni, hanem ide-oda járkált, karjait lóbálva, a vállára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza, benyitott a szobába, a szalonba. Vizyné egyszer már az ágyból rá is szólt, hogy mit keres a sötétben.

Anna összerezzent. Nem tudta, hogy mit keres, azt se tudta, hogy mi van vele.

Az úrfi már nem étkezett náluk, pedig meghívták, hogy jöjjön el, amikor akar, minden vasár- és ünnepnap hivatalos volt ebédre. Egyszer jött el. Utána még látta a tükörablakon át a kávéházban, valami hosszú rúddal a kezében, egy zöld asztalra hajolva. Később nem látta többé.

Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.

Egyszer estefelé így álldogált fönn a padlásföljáró előtt, bódultan, üres kézzel.

– Jöjjön csak be – szólt föl hozzá Stefi -, mutatok valamit.

Egy rózsaszín ruhát mutatott, egy gyönyörű rózsaszín ruhát, melyet magának varrt. Aztán az izgalomtól kipirulva elmondta a titkot, hogy nemsokára valami bál lesz, egy ünnepély, a nagyurak előtt száz pár táncolja majd a körmagyart, csupa úrilány, ügyvédek, orvosok lányai, s őt is bevették a táncosnők közé, most mindennap tánciskolába kell mennie, egy szigorú táncmester tanítja őket. Ehhez a szerencséhez pedig úgy jutott, hogy egy koronaőr udvarolt neki, ama hosszú, délceg fiúk közül való, akiket a Krisztinában “egyenesek”-nek neveznek, az ajánlotta be, az lesz a párja.

Anna hallgatta, s ő boldog volt, hogy valaki akad, aki hallgatja. Utána többször föl is hívta magához. Csalogatta a moziba, csak jöjjön, majd ő “befizet érte”. Anna szabódott, hogy nincs ruhája, de végül elment. Ekkor látott először mozit. A vásznon autók cikáztak, valaki belepottyant a tóba, a gróf a grófnéval csókolózott a kertben. Stefi a koronaőrről beszélt. A koronaőr járt utána, de ő nem sokat törődött vele. “Hadd szenvedjen, a férfiaknak nem árt, azok mind olyan komiszok.” Közben magyarázta a képeket. Egy sovány moziszínészt különösen kedvelt, valahányszor feltűnt, megérintette Anna karját. “Látja, ez az én zsánereim. Amagas és halvány. Hát a magáé?”

Ő erre nem tudott mit felelni, mert azt sem értette, hogy mi az a zsánereim, aztán zavarta a sok kép, a körülötte ülő közönség. Megköszönte Stefinek, de többet nem ment el. Nem ért rá.

Úgyszólván egész nap fűtött. Náluk a fűtéssel volt a legtöbb baj. Vizyék kályhái egytől egyig rosszul fűltek.

Már reggel, a hósöprés után kezdődött. Gyertyával botorkált a pincébe. A pince mély volt, falai csöpögtek a víztől, pállott meleg csapott arcába. Megtöltötte szénnel a két kotlát, anélkül, hogy körül mert volna nézni. Patkányok jártak át az utcáról, a föld alatt alagutat vájtak maguknak, cincogtak a farakások körül, azoktól félt. Reggeli előtt melegnek kellett lenni az ebédlőben. Rárakott a kályhára, fújta, legyezte kötényével, de a tűz csak pislákolt, fojtó füstöt terjesztett, tele lett vele a lakás.

Mindig így ment ez, minden áldott nap, hol az egyik, hol a másik szobában.

Vizyné sokat bosszankodott:

– Miért nem hívja a kéményseprőt?

– Tegnap is itt volt.

– A Báthory úr?

– Az.

– Akkor maga a hibás. Biztosan nem tesz rá elég aprófát.

Báthory úr – Báthory Árpád, nemesember, három előnévvel – velük szemben lakott, ő söpört a Krisztinában. Többször megfordult a házukban, “golyózott”, égette a kéményeket. Másnap a kályhák megint csak füstöltek.

Anna egyszer, hogy nem volt otthon asszonya, gondolt egyet, és lehívta.

Azonnal jött.

– Mi baj már megint, Annuska?

– Nem ég.

– No, majd meggyógyítjuk.

A falhoz támasztotta létráját, lerúgta lábáról papucsát, mezítláb ment a beteg kályhához.

– Annyit vacakolok – sopánkodott Anna.

– Ejnye – csóválta a fejét a kéményseprő -, ejnye – s megszánta, mint egyik munkás a másik munkást.

De nem törődött vele, csak a kályhával. Rázogatta rostélyát, tapogatta az agyagtapasztást, majdnem beledugta fejét is, annyira kukucskált.

– Mindig visszacsapja a szél – magyarázta Anna.

– Várjon – szólt hirtelen a kéményseprő. – Hol az a padláskulcs?

Báthory úr egy pillanat múlva künn volt a havas háztetőn, izmosan, ügyesen mászott a szelemen felé, mint egy macska, állt a kémény mellett a magasban a seprővel – fehérben a fekete -, mint egy fekete kandúr. Valamit babrált a szélfogóval.

Anna az udvarról fölfelé lesett.

– Mindjárt megnézzük – kiabált le Báthory úr a hangtompító hóban -, hogy van-e most huzat?

Már jött a padláslépcsőn.

Anna megkérdezte tőle:

– És nem félt ott?

– Mitől félnék.

Együtt mentek a lakásba. A lány tüzet akart rakni.

– Hagyja – intette le a kéményseprő.

Hatalmas kezével belenyúlt a még forró pörnyébe, kiszedte, maga gyújtott be egy lobogó újságpapírral.

Guggon ülve figyelték, amint a lángok körülnyaldosták a kályhát, s az aprófa szikrákat szórva pattogott.

– Ennek égni kell – mondta Báthory úr, és fölállott.

Egymás mellett várták meg, míg a faparázs kipirul. A kéményseprő jócskán rátett a szénből is, értett ő ehhez, nem döglesztette el.

Pár perc múlva hallották, hogy a szén ropog, megadta magát a tűznek. Odatartották kezeiket. Langyos szellő fújdogált a kályhából. A vasajtócska tüzesedni kezdett.

– No – nevetett Báthory úr, s kormos arcából kivillantak a fogai -, mit mondtam?

– Köszönöm.

– Szívesen, Annuska kisasszony, máskor is. Csak szóljon át hozzám.

Vizyék mindhárom kéménye vidáman eregette füstjét a kénkősárga égre. Báthory úr időnként érdeklődött:

– Ég?

– Ég.

– Azért. Muszáj is annak égni.

Szerdán csúnya zivatar nyargalt végig a városon, bömbölt a szél, rázta a házat. Künn a Vérmező úgy háborgott, mint a Balaton télen, mikor nem látni a partját.

Vizyné a spiritisztáihoz ment.

Anna a kályha előtt melegedett, hallgatta a vihart. Lassan lélegzettek az arany parazsak, gyémánt hunyorgással omoltak össze. A kályha vasajtaja az öt piros szemével bámult rá.

Most valaki halkan megkoccintotta az ajtó kilincsét.

Mikor ajtót nyitott, látta, hogy a kéményseprő.

– Jaj – suttogta -, de megijedtem.

– Csak nem tőlem?

– De.

– Miért?

– Olyan fekete.

A kéményseprő ott állt a folyosón a szíjas, fekete ruhájában, vállán a fekete kanállal, a fekete kötéllel.

– Hogy tud olyan fekete lenni – mondta Anna az ijedelem és mosoly között -, mint az ördög.

– Na – tréfált Báthory úr -, nem vagyunk mi olyan rosszak.

Belépett. Lánca csörgött a homályban.

– Nincsenek itthon? – kérdezte.

Valamivel előrébb jött a konyhai lámpa fénykörébe. Nagy, kék szemei voltak, egész valószínűtlenül nagyok, mint a színészekéi, mikor aláfestik.

– Mit csinál?

– Kalácsot akarok sütni. Hát maga?

– Gondoltam, benézek.

– Csak a konyha küszöbén maradt, állva.

Anna egy tálba tette a kovászt, vajat, cukrot, sót. Leöntötte meleg tejjel. Lisztet szórt rá, kevergette.

A kéményseprő nézte a munkáját, sokáig nézte, majd így szólt:

– Én is megyek már.

– Hova siet?

– Haza. Megnézem, otthon-e már az a lány. Mindig elcsavarog.

– Mikor halt meg a felesége?

– Két éve lesz. Az őszön.

– Mi baja volt?

– Sorvadása.

Anna letette a fakanalat, eltűnődött, mint aki valami tartalmasat olvas, ami tele van élettel.

– Kellene melléje valaki – mondta a kéményseprő. – Én nem bírok vele. Egy asszony kellene.

– Kap maga. Hány éves?

– Harmincöt.

– Nem öreg. Meg jól is keres.

– Hisz ajánlanak. Most is. Egy özvegyasszonyt. Erzsébeten. Van egy kis háza.

– Na lássa.

– Csakhogy nekem nem kell. Ha magát ajánlanák…

– Ne bolondozzon – vágott szavába kedvetlenül, minden kacérság nélkül, mert most nem jól esett, hogy dicsérik, mert most tudta, hogy nem szép.

A kéményseprőt vonzotta valami, lehet, hogy a lány szenvedése, a friss fájdalma, melyet a férfiak mindjárt megszimatolnak, az alázat és kiszolgáltatottság, mely sokszor jobban tetszik nekik, mint maga a szépség. Odadőlt az ajtófélfához. Megvárta, míg Anna a kalácsot begöngyöli a tepsibe. Akkor így szólt:

– No, megyek már.

– Most csakugyan menjen, Báthory úr. Mindjárt itt lesznek.

Báthory úr nem sokat okoskodott. Egy ízben még találkozott vele, véletlenül, az utcán, megint mondogatta, csak úgy általánosan, hogy egy asszony kellene, egy asszony, aztán, amint dukál, Ficsornéval megizentette, hogy szívesen feleségül venné Annát, ha hozzá jönne.

A házmesterné a lehető legbuzgóbban tett eleget megbízatásának. Beszélt a lánynak, hogy milyen szerencse, a világért se szalassza el, dicsérte a kéményseprőt, aki józan, szorgalmas ember, nagyon jól bánt az első feleségével. Anna nem mondott nemet, csak gondolkozási időt kért. Báthory úr viszont arra kérette, jöjjön el egyszer, nézze meg a háza táját.

Kimenős napján a Vérmezőnél eléje jött, s fölvezette a lakásába, a negyedik emeletre, egy udvari szobába.

Hideg, téli holdfény reszketett a jégvirágos ablakon, s ónosan-halottasan világította meg alakjaikat, mikor a sötét szobába léptek. Távol állottak egymástól. Anna nyomban az ablakhoz sietett, s lefelé tekintett. Fölfedezte az ő házukat, megismert egy fát, arról az ablakát, s csodálkozott, hogy innen, a magasból milyen kicsi.

A kéményseprő meggyújtotta a petróleumlámpát, a falra akasztotta, az ablak mellé.

Sok holmi volt itt. Két nagy szekrény, két ágy, ágyneműkkel, mindennel, ami kell, egy dívány, egy konyhakredenc, egy asztal. Báthory úr kinyitotta a szekrényeket. Mutogatta az asszony fehérneműit, melyek kimosva, mintegy érintetlenül álltak ott: hat ing, három alsószoknya, három hálórékli, egy piros himalájakendő. Nagy tisztelettel, becsüléssel beszélt vele. Anna gondolkozott, s valami bágyadt, kis öröm villant át rajta.

Később hazajött a lány, mogorva, tizennégy éves fruska, csatakosan, kivágott cipőben. Az apja figyelmeztette, hogy köszönjön, mire köszönt, és a sarokba ült egy székre. Anna vacsorát főzött, paprikás krumplit. Csöndesen megették, hárman.

A kéményseprő lekísérte Annát. Faggatta:

– Hát mit gondol?

– Még nem határoztam.

Báthory úr hangsúlyozta, hogy neki “sürgős” a házasság. Anna ezt felelte:

– Most hagyjon. Majd az ünnepek után.

Ebben is maradtak.

Ünnepek előtt, hogy legtöbb dolga volt, és a mákost meg a dióst készítette, beállított a bátyja, akit már öt esztendeje nem látott, mert francia fogságba került. Egészen megemberesedett, bajusza is nőtt. Ostort tartott kezében, kocsival jött a pusztáról, valamit hozott az uraságnak. Megkérdezte, hogy van, s visszahajtatott a pusztára.

A házban nagy karácsony volt.

Előbb Drumáékhoz repült be az angyal, oda vitte a legtöbbet, a kisbabának. Stefi arany karkötőórát kapott, Etel a Moviszteréktől egy vég vásznat.

Náluk legutoljára gyújtották meg a karácsonyfát Moviszterék és Drumáék jelenlétében. A méltóságos asszony és a méltóságos úr megcsókolták egymást. Vizyné az urát szivartárcával lepte meg, s ő – mint minden évben – huszonnégy zsebkendőt vett a feleségének. Anna ajándékát a méltóságos asszony nyújtotta át. Selyempapírba volt csomagolva.

Lélekmelegítőt kapott, egy barna, tartós, kötött lélekmelegítőt, hogy meg ne fázzék a hósöprésnél.

Amint kibontotta a viaszgyertyák fényénél, Drumáné meglökte Moviszternét.

Ezt a lélekmelegítőt ismerte. Katica kapta, viselte is, aztán mikor elment, visszadobta.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!