RÉGI ARCKÉPEKHEZ

RÉGI ARCKÉPEKHEZ – Kaffka Margit

Milyen helyes csöppség! Kis tömpe lábod
Hogy terpeszted az első új nadrágba!
Kis totyogósom, a gombos cipőkkel!
Mért ráncolod úgy össze homlokod? –
– Mesélik: egyszer nagy karéj kalácsot
Majszolva az utcaajtóba ültél,
Egy gaz darázs járt arra, megkívánta,
Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,
Piros gyüszüszád harapta dagadtra.
Te ott ültél rémülten, keseregve,
Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel…
Én akkor, – szó ami szó, – már nagyocska
Leány lehettem, táncórákra jártam,
S ha láttalak vó’n bömbölni, szép fiúcska,
Hozzád anyásan lehajoltam volna
Síró szemed, kis orrod megtörülni.

Ez iskolai ünnepély a zöldben.
– A tanító bácsi pálcával int,
Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol
Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.

Komoly, kedves fej már e kis diáké.
– Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél
Jegyezve mindég apró rossz szokásod,
Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,
S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?
Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.
…Én? – Kisvárosban szólt-szapult, anyányi
Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,
Világgá küldtem első árva kérőm,
Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.

Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,
Sok torna- s bajnokverseny győztese,
Önképzőkörben nem költő-zseni,
„Abszolút geométriárul” olvas,
Az osztályfőnök sincs tisztába véle,
Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,
Az eredményt más módra hozza ki.
– Az első bakfis derekához nyúlt már,
De érettségi bankett hajnalán
Forró szégyennel, dúltan megy haza,
S megesküszik, hogy „soha-soha többet!”
…Nekem már akkor megvolt a fiam.

Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.
A nyakkendője byroni kötésű,
– Az ismeretelmélet fogta meg,
Lényeget kutat, s a léten borong.
Így kilendülve milyen is lehettél?
– Sok „szabadság”-gal, sok „eszmecseré”-vel
Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,
Beszereztél te is lázt, forradalmat,
A nyárspolgári morál megvetését,
S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.

…Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,
És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!
„Kevés időm van!” – gondoltam, s lihegve
Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.

S ez végre – nincs is messze multba már,
Alatta négy-öt évre vall a dátum.
Rendes külső, szemüveg, nyugodt profil.
– Messze, komoly föld, derék nép, hűvös ég
Gyorsan érlelt, s közel hozott magadhoz.
Sokat láttál és jól magadbanéztél,
S megláttad, hogy csak a részletbe van remény,
A lényeg rejtve; vallás, vágy, poézis, –
De a kicsinynek sok élő kérdése van,
S bár nem „igazság”, termő összefüggés,
Mit száz türelmes kísérlet kinál,
Törvényei a fogható világnak.
S még erre is milyen kevés egy élet.
Egyszerűség, alázat, odaadás
Mennyi kell, hogy csak egy lépést tegyünk.
„…Dolgozni, amíg mécsünk ki nem alszik.”

Van még egy kép: Itt vagyunk, – mi vagyunk.
Két lehajtott fő, két beteljesült sors.
– Hol, – melyik titkos fészkén az Időnek
Pattant fel okok és történetek magva,
Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,
S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján
Ily egyszerűen, ily hiánytalan,
Ilyen öröktől és örökig letten
Egymásra s egyén-magára találva, –
Így boldogan… boldogan hazatérjen?

1915