Hirdetés

Egy régi hajnal

2 perc olvasás

Egy régi hajnal – Juhász Gyula

Emlékezem: a hold sarlója bágyadt,
Már harmat sírt a szürkülő mezőn,
Az éjszakára hideg bánat áradt
S én mentem, országúton, könnyezőn.

Már harmat sírt a szürkülő mezőn
S az éjszakai mámor tovalengett,
Nem ujjongott már gyantás hegedű,
Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek.

Az éjszakai mámor tovalengett
S az országút a végtelenbe tűnt –
S én nem találtam könnyező szivemben
A mindig odarejtett hegedűt.

Az országút már végtelenbe tünt,
Mint múltam és reményem és a mámor,
A végtelen szürke köd feküdt
S én mentem, mentem ki a vén világból.

A múltam és reményem és a mámor
Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem
Gondolkozott asszonyhaj illatáról
S elbíbelődött holmi verseken.

Gondolkozott beteg, kábult fejem,
Valami szépet próbált még akarni,
Szétnézni még a tűnő életen –
Oly rút a fűbe íly árván harapni.

Valami szépet próbált még akarni,
Egy emléknek kendővel inteni,
Egy bolondságra még halkan kacagni,
Egy csók ízét ajkamra küldeni!

Egy emléknek kendővel inteni,
A pisztoly csövét búsan simogatni,
– Ó összes májusok emlékei, –
Be furcsa így, hajnalban sírva halni.

De még furcsább az életben maradni,
Az országútról más utakra térve
S városokon át és könnyeken át,
Sírokon át és reményeken át
Csak botorkálni új napok elébe.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!