NÉHA SZIGETEK

NÉHA SZIGETEK – József Attila

Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el fölöttük, új,
  csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk
A gép arcából is csurog verejték, anyák szeméből könny, rólunk a munka
  olajcsöppjei
Lassan így fordul tovább a világ
Tegnap azt hittem, körtefa vagyok s még ma is jönnek hozzám kisgyerekek
Csókolnak és megrázzák bennem a roskadó körtefákat
Első szerelmem spirituszba raktam s most néha elnézem, milyen furcsa kis állat
Szervusz, szervusz, hogy vagy, köszönöm megvagyok és te, hát csak
  lassan, ilyenkor mintha vágyunk se volna
De vacogva mászkálunk Mont Blancok tetején s imádkozunk, te Isten, te Isten
Mért nem teremtesz hegyeket is
Nektek úgy adom oda magam, mint az anya meleg teli mellét az ő éhes
  kicsikéjének
A bokrok már alszanak, én is lefekszem tibennetek, hogy reggel kéznél
  legyenek majd kedvelt, acélhomlokú szerszámaim.

1924 ősze