[AZ „ESZMÉLET” ELŐZMÉNYEI]

[AZ „ESZMÉLET” ELŐZMÉNYEI] – József Attila

Öregem, no, mi van veled?
Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád?
Vizes homokon kötelek
kötnek-e ki? Te azt sem unnád.
Bátorság! Lesz még olyan munkád,
amelyben kedvedet leled, –
most – bárha egek ura ront rád, –
teremtsd elő a kenyered.

Hisz itt a szenvedés belül, –
de ott kivül a magyarázat.
S hogy’ olvasod le emberül,
hogyha tagjaid citeráznak?
Ez a fegyenc-kor leigázhat,
de szabad leszel, ha belül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziur települ.

Jöjj világra! Anyád apád
te légy! Ne less tündéri nőre
s szakállas végzetre, ki rád
vigyázzon, – ne légy bölcs, te dőre!
Gondolj a ravasz csecsemőre, –
sír-rí, hogy szánassa magát,
de mig mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

*

Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, –
törődj belé, ma nem tudunk szeretni.
Szemeidből a csillogás kihagy,
megtanulnak a dolgokra meredni.
Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,
áttetsző, sikos állkapcsát a fagy
meghordozza az egeken. Feledni
nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.

*

A csillám szememből kihagy,
szemem már tanul rámeredni
a dolgokra. – Gyermeki vagy
– szól – én már nem tudok szeretni.
Én azt látom, hogy emeletnyi
áttetsző állkapocs, a fagy,
siklik ott fönn… Annyit feledni
nem tudsz, hogy ember ne maradj.

*

És most nem tudom, mit tegyek,
öljek-e, vagy olvassak ponyvát.
Ösztöneim az életet,
a kegyetlenkedőt nem unnák.
Jobb’ szeretik a bő uzsonnát,
mint én a tünő felleget,
egy lány mosolyát, mint a munkát
én és a dolgos képzelet.

*

Mi emberek, sötét erők,
érezzük, napjaink letelnek.
S ha érezzük, a vég előtt,
mint dögöt légy, a világ ellep.
Eszmék északi fénye mellett
mért őriznők hát az időt?
Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?
Én fölgyujtom a temetőt.

*

Szépen beszélsz! Fogalmad úgy
világít, mint ott kinn a nyers tél
s igazad van! De most aludj,
ma éheztél és nem kerestél,
egész nap új világra lestél.

1933