Lúdas Matyi – Második levonás

Második levonás – Fazekas Mihály

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja
Háza felé képpel sem fordult; búgva-morogva
Elment földetlen földig; s elvitte magával
A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe céljához juthasson, pénzkuporásra
Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,
Hol szolgálattal, s néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt;
S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A csínnyát-bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez,
Mind erszénnyéhez; hogy Döbrögi meg ne csalódna,
Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni.
Képe azóta nagyonn elváltoza néki; azomba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,
Amellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt.
Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta
Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,
A fala fel van már építve, de a fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve.
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekercét,
Zsebbeli ölmérőt s plajbászt egy irhakötővel;
És egy vándorló olasz ács-formába jelen meg.
Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő,
A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével;
Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;
Olykor fel-felnéz, a fákat megmosolyogja,
S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert,
Arrafelé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit,
Úgymond, Méltóságos uram! csak ezen vala útam,
Meg sem is állhatnám, hogy az ilyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,
A palotában a kőmíves munka királyi,
Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem,
E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.
Mondja az úr: Ezeket bizony én vágattam az erdőn,
Csak hozzá vetvén. – Jók, jók, úgymond Matyi, apróbb
Házaknak, de nem illy nagy kastélynak; Róma felé kell
Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember.
Én, nagyságos uram! láttam, s dólgoztam is egy-két
Hercegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni. – Kirántja
Mérőjét, mérkéli. – Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik;
Ám de hisz’ e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Se magam ok nélkűl más munkájába nem ártom,
Menni akar; de az úr megtartóztatja. – Barátom!
Még nekem, úgymond, nincs egy áccsal is alkum, az úr hát
Járt az olasz földön? – tessék béjönni! – Ebédje
Volt-é már ma? Ha a munkám fog tetszeni, nem fog
Nállam az országban nemesebb gazdára találni,
Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak
Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
Óh! mond Döbrögi, nincs a földönn oly jeles erdő,
Mely az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.
Látni szeretné azt Matyi – Döbrögi pontba parancsol
Egy hintóba fogatni. – Szakács tálaljon azonba!
Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák
Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni,
Sőt tám egyúttal vágatni is. – Egybe az ispánt
Szóllítsák! – Kétszáz fejszést rendeljen az erdő
Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó
Ott terem. – Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.
A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral
A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. – Már minden munkást elrendele széjjel;
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.
Beljebb mennek hát, – vizsgálódnak. Matyi egyszer
Mondja, hogy ő már lelt. Egy sűrű völgybe lecsalja. –
Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete vólna.
Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,
Egy gúzzsal, mellyet csak azért font, hogy öszveszorítja.
Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi – úgymond,
Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,
S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.
E’ most hát első. – Vág egy jó tölgyfa husángot,
S azzal tarkótól talpig meghányja keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert famohával
A száját jól bétömködte; azomba az erdő
Rengett a sűrű kopogástól, s a rohanó fák
Vad morgásaitól. – Mátyás az urat megagyalván
És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,
Törli szemét, száját, és a sűrűbe elillant.
     Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő
Legszebb része; menő félen már a nap: az ember
Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:
Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat; erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak; de csak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. –
Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje
Zengeti a zordont; beljebb, beljebb morog, amíg
Mélyen elnémul. – Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán,
Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –
Amint egynéhány hajtók a völgyet elérik,
Hallanak egy ollyan horkanást, mint mikor a kant
Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót
Elhergette. Mi az? Megdobban az ijjedezésre
Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;
Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen
Ólálkodva az aljra velek; – mit látnak? az Isten
Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!
Fához kötve urok, famohával szája betömve,
És a drága ruhák szét vannak rajtva feselve.
Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik
A mohot; a rémült ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen
A nagyságos urat? Felelt hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. –
Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját
Megrántá: más a mellette valóra könyökkel
Titokban bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött:
Ó fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok – úgymond.
Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben
Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek,
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. –
Hogy haza commogtak vele a lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt-hat férjfi cseléd és szintugyanannyi fejérnép
Ütköze egymáshoz; nagy vólt egyszóval a hűhó!