Egy gerlice keserve

Egy gerlice keserve – Fazekas Mihály

Búval élek,
Bús a lélek
     Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
     De mit van mit tennem?
          Ha ti is kővé váltatok,
          Fohászkodást nem hallatok,
          Hová kell hát lennem?

A siralom
Én italom,
     A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
     A kesergés velem,
          Álom helyett bú veszteget,
          Magát a levegőeget
               Nyögések közt nyelem.

Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
     Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rácélozott,
     Pattant, – elenyészett
          A legártatlanabb pára,
          Hogy haldoklott, utoljára
     Sohajtva rám nézett.

Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
     S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
     Sullyát nem érzettem;
          De minden gyönyörűségem,
          Bóldogságom, reménységem
     Benne elvesztettem.

A kegyetlen
Ily véletlen
     Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta,
     Hogy sírjak mellette.
          Ha társammal ily rútúl bánt,
          Az álnok, engem miért szánt?
     Lelőni mellette?

Árnyékos fák!
A zöld ruhák
     Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
     Hótengerek lesznek,
          De a tavaszi melegek,
          És az engedelmes egek
     Újra zöldellőkké tesznek:

De engemet
Úgy bétemet
     Örökre bús telem,
Hogy nyílását,
Tágúlását
     Már nem is képzelem,
          Víg napomnak felkelését,
          Tavaszomnak derülését
     Csak hóltomkor lelem.

Múlt örömök!
Akkor jövök
     Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
     S páromhoz mehetek;
          Hogy hát ölébe juthassak,
          Szájára csókot rakhassak,
     Óh búk! búk! öljetek!