[A csermelyhez]

[A csermelyhez] – Fazekas Mihály

Hová kis víz olyan sebessen,
     Hová sietsz olyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
     S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is,
     Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok,
     Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek,
     S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
     Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
     Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok,
     S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek,
     Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh, ha ti is így kivánkoztok,
     Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem
     Egészen megfőzé kebelem.
Óh, miket bíznék én reátok,
     De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek,
     S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim, kiket még lelek,
     Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok,
     Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
     Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába:
     Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
     Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
     S titkai közt enyelegjetek,
S míg nyájason csiklándozzátok,
     Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
     Minden nyúgodalmam elvette,
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
     Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet
     Se kérem vissza, csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
     S nézzen egyszer rám mosolyogva.