Kettétört óda a szerelemhez
Kettétört óda a szerelemhez – Dsida Jenő
Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
drága szerelmem,
áldott vándortársam az úton, ürmös
esztendők ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estjén,
téged ünnepellek: igazbeszédű
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fénylő
glória ívét,
száz elejtett jó szavadat, becéző
gömbölyű kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
míves edényét,
eljövendő magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
apja dalára… –
…Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
csörtet az utcán,
falnaptáram rőt betüvel rikácsol:
Hősök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, égő
fáklya-sorokkal,
fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
villog a fegyver.
S szinte hallom: Messze, kihalt mezőkön,
sírok alján boldogan összekattan
millió hős állkapocs. (Ó, milyen jók
vagytok a földön,
emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák;
özvegyek, árvák,
s mindenrangú nyűtt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
tapsra verődik.
S látni kezdek: felszakad egy sötétlő
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
imbolyog, indul,
félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
orgona-illat… – –
– Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelmű
balsoraimmal.
Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
másfelé bárhol?
mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengertől mely sziget édenébe
rejtsük a bölcsőt?
Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gyűrűjében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
látlak elesni.
Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad
s alkonyunk lehull, mielőtt kívánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
siklik a sorsunk:
Holnap bizton hős leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
fáklya-tüzekkel
hős fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
…Elnémult a trombita… Messze, mintha
égne a város.