AZ ELVÁLÁS REMÉNYE

AZ ELVÁLÁS REMÉNYE – Berzsenyi Dániel

Nem oh! csak nem hat az égig
     Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
     Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
     Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
     Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
     Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
     Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
     Hadd repülhessek tőled!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
     Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
     Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
     Zárj örökre szivedbe.

De bár tőled elszakadok,
     S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
     Oh, szivedből ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
     Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
     Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
     S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
     Hív gerlicék képében.