ÖTVENNEGYEDIK DIALOGUS, KIBEN ÚTON JÁRVÁN AZ VERSSZERZŐ BESZÉL ECHÓVAL. DE EZT NEM ÉRTHETI JÓL MEG AZ, AKI NEM TUDJA, MICSODA AZ ECHO

ÖTVENNEGYEDIK DIALOGUS, KIBEN ÚTON JÁRVÁN AZ VERSSZERZŐ BESZÉL ECHÓVAL. DE EZT NEM ÉRTHETI JÓL MEG AZ, AKI NEM TUDJA, MICSODA AZ ECHO – Balassi Bálint

[azon nótára]

1
Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák,
       kik nagy szerelmem tüzén,
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim
       tudjátok, szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vesszen
       más, mint én, szerelmesén?
                ECHO: Én!

2
Ki felele nékem? Távul az erdőben
       lőn ugyan valami szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért
       vagy valami nyulászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett,
       ha lábain volt békó?
                ECHO: Ékó.

3
Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia
       éngem vertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg
       kemény szíve hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg,
       s mi az, mire lelkem vágy?
                ECHO: Ágy.

4
Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát,
       ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet
       nékem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette
       lelkem oda kívánna?
                ECHO: Ánna.

5
Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom
       kedves-é néki vagy nem?
Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám,
       s megkegyelmez-é nékem?
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom,
       s kell-é jót reménlenem?
                ECHO: Nem.

6
Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért,
       hát még Istentűl sem fél?
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben,
       kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él,
       óh, mely igen nem kémél!
                ECHO: Él.

7
Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját,
       kivel vett körös-köröl?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez
       kegyes szemei elől,
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre,
       amint látom, hogy gyűlöl.
                ECHO: Öl.

8
Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját
       szerelmemnek, ki csak nő,
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem,
       oka talám nem is ő,
Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő,
       mert kegyes ő, semmint kő.
                ECHO: Ő.

9
Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget,
       s kit már ő bé nem fogad?
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban,
       szinte igaz úgy hervad;
Azért ádj tanácsot, szánd meg nyavalyámot,
       ha sebemet gyógyíthatd!
                ECHO: Hadd!

10
Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám?
       De lá, szívem mint gerjed,
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján,
       látom, hogy színe terjed,
Magad se mondanád elhadni, ha látnád;
       nézd meg csak, és esmerjed!
                ECHO: Merjed!

11
Nem merheti lelkem, hanem ha két kezem
       végez ki életembűl;
No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el,
       mert kiesém kedvébűl,
Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül,
       rajtam nem is könyörül.
                ECHO: Örül.

12
Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt
       szántalan sok veszéllyel?
Szemeim láttára nagy kegyesen másra
       nézdegél vidám szemmel,
Énnékem peniglen még szerelmem sem kell,
       veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.
                ECHO: Kell!

13
Óh, vajha kellene, szerelmébe venne,
       vészne szívem bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti,
       s amint magát mutatja,
Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten,
       noha lelkem imádja.
                ECHO: Ádja.

14
Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja
       nevét minden időben,
S talám meg is ádja, és szívét fordítja
       hozzám meg szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak,
       kiknek hazájok a Menn.
                ECHO: Amen.

15
Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben
       vidám Julia tűnék,
Egy sűrű erdőben én úton mentemben
       felszóval így éneklék,
Kérdezkedésemre verseim végébe
       Echótól ily választ vék.