A DANAIDÁK

A DANAIDÁK – Babits Mihály

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban,
  asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan,
  gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem
  ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos
  ágyban, mélyen alszik, nem beszél.

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák
  könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezője, hab-
  szövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asz-
  szony, bűnös asszony karcsú vázát megmerítve, majd
  merítve, majd ürítve kárhozott bús ötven asszony
  mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom ampho-
  rákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthé-
  ből merített sohasem elég vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: [minden
  águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely
  most néma fán tenyész;

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan,
  mozdulatlan és sötéten, át a réten,

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe rété) száz belé-
  mosott bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünök-
  től szennyes vízzel körbe folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe,
  vissza önmagába]: ottan ötven asszony kárhozottan
  ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti
  könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven
  bűvös edény tölthetetlen, mint a tenger önmagától
  megapad és elhúzódik és az ötven bűnös asszony
  Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre csak
  hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn,
  mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett
  dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lel-
  keikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon
  énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és
  szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk,
  vágykancsóból merítettünk, merítettünk, ürítettünk,
  fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt –

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint
  sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit
  jelentenek? hiába próbálunk rá emlékezni; mit jelent
  az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és ölelni? a homály-
  ban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk – s emlékezzünk: férjein-
  ket csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és
  ürítsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk,
  bár nem értjük, mert különben némaság van, és a
  némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség
  nem beszél -«

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony,
  egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom
  testü ötven testvérasszony így dalolt a Léthe-réten,
  lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt,
  Léthe mellett, hol a szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban al-
  szik asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.