ÉJFÉLI PÁRBAJ

ÉJFÉLI PÁRBAJ – Arany János

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Hetekig tart… ma van első napja:
Szól a zene, tárogató, rézkürt,
   Pörög a tánc, mint az orsó;
   Bende kiált: „Ez utolsó!
   Száraz ajkam eper-ajkat
      Szedegetni készűl.”

Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti, hol olyat szakasszon;
Néma, sötét már az egész kastély –
   S ím, lovag áll ágyok előtt,
   Talpig acél – ismeri őt:
   Sápadt arcra kék lángot vet
      A felütött rostély.

„Jöttem veled újra víni, Bende!
Én valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
   Haha! páncélt a nyakadba!
   Most ne remélj szolga-hadba’;
   Kezdjük elől! – e leányért
      Sok viadal vár még!”

Kél a vitéz: „Nosza kardot, vértet!”
„Hova édes?” – „Víni, arám, érted!”
S hallik, amint össze-összevágnak,
   Odaát a fegyverházban
   Harcrobaj is: csengő paizs,
   Tompa nyögés, erőlködés,
      Dobogása lábnak.

Szép menyasszony szemét le se zárja,
Szörnyűködik, hova lett a párja;
Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
   Férje urát fölkeresi,
   Hajnalig ott sírva lesi:
   „Ez is olyan, mint a másik…
      Mint valami holttest!”

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon immár a második napja,
Szól a zene – borba fuladt e nap,
   Bende úrnak veszett kedve,
   Táncol, iszik erőltetve;
   Szép menyasszony nekiborzad:
      „Ha ma is, mint tennap!…”

Este hamar az urok föld-részeg,
Ágyba vivék a szolga-vitézek;
Szép menyasszony vele menni reszket:
   De hogy titkán ki ne adjon
   – Hová legyen? hol maradjon? –
   Lenyugoszik, s külön ágyban
      Hányja a keresztet.

Bende riad…s mint a halál, józan:
Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
„Hah! Robogány…” s nem akarna menni. –
   „Szeretőm elcsábítója,
   Gyere, víjjunk! üt az óra;
   Míg le nem győzsz, tiltva neked
      Mellette pihenni.”

Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
Bende halott, mire meghajnallik,
Nagynehezen, délfele ha ébred,
   Mikor immár gyűl a vendég;
   Fölkeresik a leventék:
   „Hol vagy uram? mind az egész
      Nép vár az ebédre.”

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb a harmadik napja;
Szól a zene, öblöget a rézkürt:
   Hanem a tánc csak úgy lézeng,
   Vendégnek a java szétment:
   „Vérbe’ fogant nász sose volt
      Isten átka nélkül!”

Nos, az új párt rokoni, – egy püspök
Előveszi, hogy mi esett köztök:
Bende konok, – a menyasszony gyászba,
   Teste remeg, mint a harmat,
   Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
   Ha lefekszik, küldjenek őrt
      A fegyveres házba.

Mene oda nagy erős őrízet. –
Bende kacag: „Meglopom a mézet!”
Siet is be kakas-elő-szóra:
   Mikor ágyasházát nyitja,
   Másodikat kukoritja,
   Fönn pedig, a kastély tornyán,
      Éjfélt ver az óra.

„Bende lovag! ez az utolsó nap,
Lakodalmad félbeszakad holnap;
Víni ma még!… ölj meg igazábban;
   Mert ha nem ölsz, én megöllek,
   Lelkedet ám, én mint lélek;
   Az a hűtlen hadd sirassa
      Bűnét e világban!”

Bende vitéz, szemei szikrázva,
Rohan ismét a fegyveres házba.
Rettenetes, amit lát az őrség:
   Urok őrjöng… kivont karddal
   Levegőbe szúr és vagdal;
   Közülök is hármat leölt
      Míg lebirák, győzék.

Földalatti kamarába’, láncon,
Bende üvölt, viaskodik, táncol;
Szép menyasszony sem eladó többé
   „Elsőt én nem érdemeltem,
   A második engemet nem:
   Püspök atyám, vígy el Urunk
      Jegyesei közzé!”

(1877 júl. 31)