A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Thomas Stearns Eliot

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
2046
Nyomtasd
Dátum: 2012-11-02 Küldd tovább
  Letöltés

Thomas Stearns Eliot századunk költészetének egyik legnagyobb alakja. Mélyen átélte egy átmeneti és zaklatott kor emberének válságos lelkiállapotát, töredezett világképét, illúzióvesztését, és ezeket a tapasztalatait egy – a megszokott hagyományokkal szakító – intellektuális ”személytelen” lírában hitelesen, nagy költői intenzitással mondta el.

Az Egyesült Államokban született, ősei még a 17. században vándoroltak ki Angliából. 1906-ban az amerikai Harward egyetem hallgatója lett, majd a párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta tanulmányait.

1914-ben Londonban telepedett le, ahol előbb tanított, majd banktisztviselői állást vállalt. Megismerkedett Ezra Pounddal, aki ez időben az imagizmus nevű avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló életet élő metaforát tartotta a vers legfontosabb elemének, és döntően befolyásolta a nála mindössze három évvel fiatalabb költő további fejlődését. Eliot 1922-ben Criterion címmel folyóiratot indított, melyet aztán 17 évig szerkesztett,1925-től pedig a Faber nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója lett.1927-ben felvette a brit állampolgárságot, és “a vallásban angol-katolikusnak, az irodalomban klasszicistának, a politikában királypártinak” vallotta magát.

Eliot nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy abban a bomlás, a közönségesség és banalitás uralkodik. Az üres és töredékes jelenkort a hősinek és tartalmasnak érzett, idealizált múlt nevében marasztalja el. Nem tartja érvényesnek a reneszánsz embereszményét, nem tudja elfogadni a 18. századnak az értelembe és a 19. századnak a haladásba vetett hitét sem. Kedvelt korszaka a 17. sz. eleje, amikor a “metafizikus költők egy szétszakított, válságos korban lelki szintézis megteremtésén fáradoztak.

Ők még olyan ”érzékelésmechanizmussal rendelkeztek, amely képes volt bekebelezni mindenfajta élményt”; náluk még érzés és gondolat, az érzéki tapasztalat és az intellektuális reflexió elválaszthatatlan egységet alkotott. Eliot különösen nagyra becsülte közülük John Donne-t, aki mindennapi helyzeteket, konkrét drámai szituációkat jelenített meg, és ezeknek a bonyolult, intellektuális eredetű “metafizikus” kép segítségével többsíkú, gazdag jelentést adott.

Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Így érezte, hogy a személyes érzések közvetlen kifejezése lehetetlenné vált, ezért keresett valami közvetítőt, egy “objektiv korrelatív”-ot, tárgyi megfelelőt, “a tárgyak sorát, egy helyzetet, az események olyan láncát, mely a meghatározott érzelem formulája”. Röviden: érzéseit tárgyakba, alakokba objektiválja, tárgyiasítja.

A kifejezhetetlent nem mondja ki közvetlenül és nyíltan, mert nem is lehet, hanem rejtett utalásokkal, célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi. A vers az elbeszélés felé hajlik, a költői egyéniség pedig szereppé vagy szerepekké változik, a költő egy-egy alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fő verstípusa a drámai monológ, amelyet a 19. századnak a romantikától távolodó költői (Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound újított fel.

Eliot a verset az élő beszélt nyelvhez közelítette, de ugyanakkor megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben a nagyszabású, költői elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol köznapi fordulatokkal.

 

A puszta ország

T. S. Eliot első költői korszakát ironikus-szatirikus szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt Pound és Eliot közös műve, A puszta ország (1922) zárja le, mely századunk egyik legjelentősebb alkotása, határkő a költészet fejlődésében.

Keletkezésének története röviden így összegezhető: Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound kuszának találta, s egy részét félretéve, különféle módosításokkal öt részből álló költeményt formált belőle.

A költemény egy nagyarányú látomásban a modern világ sivárságát jeleníti meg. Eliot töredékekből, különféle szövegek egymás mellé helyezésével, montázs- és kollázstechnikával építette fel művét. A költő helyett különböző szereplők beszélnek egymást váltogatva. A mű egész szövegét Dante, Shakespeare, Baudelaire, Wagner és mások műveiből vett idézetek, mitológiai és irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan értelmezik a modern életet.

A széthulló világ képeit a mítosz – elsősorban a Halászkirály terméketlenségéről szóló legenda és a Grál-monda – fogja egységbe. A Halászkirály legendája a termékenységi kultusszal áll kapcsolatban, maga a király is, országa is a terméketlenség átka alatt szenved. Ez a mítosz a Grál-mondával, a tiszta lovag történetével párosul, aki megmenthetné ezt a terméketlen, halálra ítélt világot.

A költemény vezérmotívumai a szárazság, a terméketlenség és az életadó víz. A modern világban az emberek nem élnek igazán, emberi kapcsolataik üresek, a szerelem is gépies, érzés nélküli. A szárazság, aszály ennek az élőhalottságnak a metaforái. A víz-eső-tenger-vízbefúlás motívumsor azonban mégsem a megváltást jelenti, a víztől is rettegni kell. Ez a világ ugyanis képtelen a megújulásra, éppen azáltal dermed halotti állapotba, hogy görcsösen ragaszkodik kisszerű életéhez.

A költemény öt része – I. A halottak temetése, II. Egy sakkparti, III. Tűzbeszéd, IV. A vizbefúlás, V. Amit a mennydörgés beszél – jól megszerkesztett egészet alkot. A III. részben, a költemény felezőpontján megjelenő Teiresziász egyesíti magában a többi személyt, amit ő lát, az voltaképpen a költemény tartalma. Buddha Tűzbeszéde Augustinus Vallomásaiból vett gondolatokkal fonódik össze. A tűz a tisztátalan, terméketlen vágyat jelenti. Az V. rész és az egész költemény a vihart jelző mennydörgés szanszkrit szavaival ér véget: datta, dajadhvam, damjata (‘adj,szeress és fegyelmezd magad’).

Érdemes a költemény közép-európai vonatkozásaira is figyelnünk: az I. részben szereplő jelenetben Rudolf trónörökös szól az unokatestvéréhez, a Trisztánból vett idézetek s a IV. rész vízbefúlási motívuma pedig Lajos bajor királyra utal. Mindebből levonhatnók a következtetést: az egyik lehetséges magyarázat szerint Pound és Eliot a Habsburg-monarchiára vonatkoztatja a bibliai puszta ország képét, tehát a vers az első világháború következtében széthulló Európáról szól.

 

A háromkirályok utazása

Eliot második költői korszakában visszahúzódik a spirituális élmények körébe, és egy vallásos megújulás szükségességét hirdeti. Az irónia helyét a hit foglalja el.

E korszak legkiemelkedőbb darabja a Hamvazószerda (1930), melyben a költő a maga újjászületésének folyamatát, a kétségbeesésből a megtisztulásba és megnyugvásba vezető utat kíséri végig a belső monológban.

A költő pályáját a Négy kvartett (1943), ez az időről és az időtlenségről meditáló, zenei szerkesztésű költemény zárja. Ezután már csak drámai és kritikai műveket írt.

Második korszakában keletkeztek az Ariel-versek is, melyek közül több, így A háromkirályok utazása (1927)
is a Bibliából veszi a témát: Jézus születése után bölcsek érkeztek napkeletről, hogy a zsidók újszülött királyának, a Messiásnak hódoljanak. Eliot tehát ugyanúgy bibliai parafrázist írt, mint a Jónás könyvének szerzője.

Ez is szerepvers, a költő a vers-én tudatába helyezkedik, a bibliai bölcsek egyike számol be életük nagy eseményéről, elmeséli utazásukat.

A költemény első szakasza az utazás nehézségeit beszéli el. A bevezető öt sor idézet Lancelot Andrews-nak, Winchester püspökének egy Krisztus születésével foglalkozó prédikációjából. Ennek a szövegnek a szuggesztív hangját, sajátos prózaritmusát veszi át a vers is. A köznapi beszéd fordulataival, lazább szerkesztésű mondatokban szól, a gondolatok ritmusa híven követi az utazás és a lelki történés leírását. A részletek halmozása, a nehézségek ismétlődő felsorolása következtében úgy tűnik, mintha egy helyben állna az elbeszélés, mégis előrehalad a megtervezett módon, egy fokozatosan emelkedő szerpentinút állomásait járja be, hogy a szakasz végén hirtelen megugorva az utazás rendkívüliségét éreztesse: a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván, / Hogy mindez csak őrület.”

A második szakaszban az “enyhe völgy” mintha utazásuk célja volna, holott csupán azt érzékelteti, hogy a változást hozó jelenlét már a Földünkön van. A hosszú, nyugodt sorok képeinek költőisége magasabb hőfokra emelkedik, és a részletek ki nem fejtett jelképiséggel telnek meg. A három fa, a szőlő, a kockavetés, az ezüstpénz, a borostömlő, mind Jézus életének eljövendő eseményeire utalnak, de ezek a szimbolikus utalások a bölcsek számára még nem váltak érthetővé.

(A három fa: Jézussal együtt két latort is keresztre feszítettek. Az ezüst pénzdarabok: Júdás harminc ezüstért árulta el Jézust. A kockavetés: miután keresztre feszítették, ruháin sorsvetéssel megosztoztak. A szőlő Jézus példabeszédének allegorikus értelmére, az üdvösség előkészítésére utal. A borostömlőről szólva Jézus azt fejezte ki, hogy az új hit merőben új kezdet, nem a régi mózesi törvények egyszerű folytatása: az új bort új tömlőkbe töltik. A fehér ló az apokalipszis lovasaira utal: míg a vörös, a fekete és a fakó lovon ülő lovasok, a háború, az éhség és a halál szörnyű pusztítást visznek végbe, a fehér lovon ülő lovas a világ meghódítására indul.)

A három bölcs nem ismeri fel a jelzéseket a látottakban, ők eddig olyan tájon vándoroltak, mely a szenvedés jeleivel volt tele, és most csak arról bizonyosodhatnak meg, hogy nincs információ: “útbaigazitást nem kaptunk “.

A harmadik szakaszban utazásuk célhoz ér, de az elbeszélő a hely leírására egy szót sem veszteget, már csak az élmény hatása foglalkoztatja. Szavainak súlyos nyomatékot ad az egyes kifejezések ismételgetése. A bölcs egyértelműen mondja: “megtenném újra”, noha teljes zavarban van. Csak félig-meddig ismerte fel az esemény jelentőségét, mely egész eddigi életét banális örömeivel együtt jelentéktelenné, a halállal egyértelművé tette.

A Születés és Halál egyelőre rejtett jelentőségét a vers középső részének szimbólumai fejezték ki. A vers hőse még bizonytalan a következményekben is: a Születés még nem jelenti az újjászületését, élete halállá vált, de a vers végén már ”másféle halálnak” örülne, az újjászületés ígéretét hozó krisztusi áldozatot várja.

A költeményben Eliot a hit és hitetlenség határán élők állapotát festi. Mindaz, amit a napkeleti bölcsek láttak, a világot is megváltoztatta, de a világnak még meg kell értenie saját változását.

Szöveggyűjteményünkben két kitűnő fordításban olvashatjuk a költeményt. Szabó Lőrinc és Vas István is jól visszaadja a választékosabb és köznapibb nyelvi fordulatokat. A vers egészét tekintve Vas István fordítása távolságtartóan elegáns, melankolikusabb, lágyabb hangon szól, Szabó Lőrincé hétköznapibb, nyersebb.

A vers címének pontos fordítása nehéz. Az angol eredetiben a “magus” szó szerepel, mely többes számban az újtestamentumbeli napkeleti bölcseket is jelenti. A Bibliában is bölcsek szerepelnek, tehát tévedés királyokról beszélni, bár nálunk gyakran “három király”-nak is nevezik őket. A mágus szóhoz viszont a magyarban túlságosan is hozzátapadt a “varázsló” jelentés.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Gottfried Benn (1886-1956)

A poroszországi Mansfeldben született, protestáns lelkészcsaládban. A gimnázium elvégzése után -...

Close