A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső

Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Ottlik Géza: Iskola a határon

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
10997
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-10 Küldd tovább
  Letöltés

A regény címének kulcsszava a határ: a központi cselekménysor területileg Kőszegen, Magyarország és Ausztria (a nagyvilág) határvidékén játszódik. Más szempontból a hősök (gyerekfigurák) a műben a szülői házból a nagyvilágba jutnak, a család szerető mikroközösségéből az érdekek és agresszivitás vezérelte társadalomba. A védettségből a kiszolgáltatottság állapotába kerülnek, a gyerekségből a felnőttség felé keresik az utat, a civil életből a katonaéletbe csöppennek, a gyermeki gondtalanságból az egyéni helytállás és felelős döntések szintjén találják magukat. Naiv világszemléletük percek alatt megsemmisül, de a rettegés és a teljes kilátástalanság állapota idővel megszűnik, énképek és öntudatok sejlenek fel. Autonóm személyiségek formálódnak, egyéni és közös tevékenységek előtt nyílik út, egy magasabb szintű közösség alapjai alakulnak ki, világnézetek bontakoznak. A mindennapi cselekvések szintje alatt-fölött a tudat és a lélek egyre mélyebb rétegei jelennek meg, tudatosodnak, tisztulnak, erősödnek.

A regény világa tehát sok rétegű. A konkrét történések pszichikai, szociológiai, társadalmi, etikai, filozófiai, vallási és nyelvfilozófiai szinten is értelmezhetők, értelmezendők.

A konkrét cselekmény központi történetsora a kőszegi katonai alreáliskolában 1923-1926 között játszódik (főként 1623 szeptemberében). Ezt a hét újonc (főképp Medve Gábor) betörésének folyamata alkotja. Ehhez a történetsorhoz illeszkedik a mű elején, illetve néhány közbülső pontján Szeredy Dani későbbi életének néhány epizódja (1944-ből, 1957-ből és 1958-ból), de főképpen néhány párbeszéd és csatlakozó meditáció (az uszodában 1957-ben, és 1958-ban, valamint a mohácsi hajóúton 1926-ban). Mindebből az is látszik, hogy a cselekménysor másodlagos jelentőségű; a regény meghatározó vonása a gondolatiság.

A történet személyiséglélektani vonatkozásai mélyre mutatnak és rendkívül tanulságosak. Hőseink kiskamaszok, az életkoruk (a bonyodalmak kezdetén ők 11-12 évesek) éles változások időszaka. Nevelődésüknek-elzüllésüknek vagyunk a tanúi. Az agresszivitás és nyers önzés erőterébe kerülve az egyes családi hátterek és bontakozó személyiségvonások eltérő utakra irányítják őket. Az alkalmazkodásra a legkönnyebben és a leggyorsabban Czakó Pali képes (nyílt szellemű polgárcsalád gyermeke), szinte minden helyzetben „lelkes és buzgó”. Vannak viszont, akik teljesen elhagyják magukat (Zámencsik), sőt egyesek kihullanak a rostán (Apagyi).

Az elbeszélő Both Benedek az átlagos utat járja be. Megdöbben, fél, meghúzódik. A középrészben (Sár és hó) elveszti illúzióit (leszámol Júlia emlékével és Halász Petár barátságának, segítségének reményével), „vágytalan közöny”-be süpped, majd kapaszkodót keres és megalkuszik. Még a túloldalra is átlép, az erőszakoskodók közé, de a helyzete ekkor lesz a legbizonytalanabb.

Medve járja be a leghosszabb utat, de végül ő jut a legmesszebbre. Érzékeny, fogékony, ügyes, erős, általánosan tehetséges; etikailag is fejlett, magatartása elvszerű, ragaszkodik a szeretet, az igazságosság és a szabadság érvényesüléséhez. Ugyanezek a pozitívumok teszik kezdetben teljesen kiszolgáltatottá. Kritikus helyzetekben idegessé, görcsössé válik, reflexiói megzavarodnak, cselekvései lassulnak, viselkedése csökönyös. Mindig erős az önkritikája (nagyon elégedetlen önmagával tétovasága, bizonytalansága, gyengesége, férfiatlansága miatt), de az önérzete is rendkívüli (bántja, hogy esetlennek és gyávának látják). A harcokat vállalja, sosem hunyászkodik meg. A mélyponton a támasza a „Trieszti Öböl” képe: ábrándjainak és lelki értékeinek homályos foglalata. A fogdában „egyszerre csak békesség fogta el”, tudatosodik benne a világ és az eszményei közti különbség. Hosszú belső küzdelemben végül is felül tud emelkedni a köznapi gyarlóságokon, rátalál az önérzetre, felismeri lelke legbenső tartalmait, és ő fogalmazza meg a műben a legmagasabb szintű világképet.

A gyerekek viselkedését csoportlélektani szempontból is elemeznünk kell. A kamaszkor elején az énkép gyenge és homályos, a hasonló korúak csoportjának vonzása ezért is meghatározó erejű.

Bébé és társai egy hordaszerű, primitív törvényszerűségek működtette csoportosulás kellős közepébe kerülnek. Az alreáliskola második évfolyamán (82 fő egy hálóteremben, két osztálynyi gyerek) a spontán szerveződés működik; gátlástalan, cinikus erőszakszervezet bitorol teljhatalmat. A csoport természetes vezetői a legnagyobb fizikai erő birtokosai: már több tárgyból bukott tanulók, akik egyszersmind a szellemi és etikai kultúrában a leggyengébbek, sőt annak cinikus elutasítói. Pedagógiai irányítás csak formálisan és részlegesen tapasztalható, illetve tudomásul veszi, sőt felhasználja és támogatja a nyers erők uralmát (Merényiék ugyanis a leghatékonyabb nevelő, Schulze tiszthelyettes „kegyencei”, „segédei és helyettesei”). A csoport értékrendjének csúcsára az erő kerül, a gyengék számára marad a tűrőképesség, az alkalmazkodás (és a tökéletes rejtőzés).

A működő nevelési stratégia: a gyerekek neveltetésének kíméletlen felszámolása, éntudatuk megsemmisítése, személyes megnyilvánulásaik szétzúzása – hogy mindezek helyébe egy magasabb szintű (?) magatartás kerülhessen. A deklarált cél: a gyerekekből „használható embereket faragni”. (Nyitott kérdés marad, hogy a katonaság vagy az egész felnőtt társadalom számára-e. Ha társadalmi rendszerekben gondolkodunk, akkor tudnunk kell, hogy korántsem csupán az egykori Monarchia vagy a Horthy-korszak, valamint a fasizmus pedagógiája ilyen.) Itt az eszmény a vakfegyelem és az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv. Ha van gyenge láncszem, annak meg kell erősödnie, vagy el kell tűnnie. Az erősek kiváltsága működhet, a gyengéknek viszont tudomásul kell venniük jogtalanságukat. Tiltakozni nem lehet, sőt reménytelen.

A növendékek zöme hamar elfogadja a rendszert, tudomásul veszi a szabályokat (csupán a legfejlettebb igazságérzetű Medve lázadozik). Belátják a vasfegyelem magasabbrendűségét a „kuplerájozás”-sal szemben; szabadulnának ugyan Schulze terrorjai alól, de látják annak igazságos, demokratikus, valódi közösséget építő, személyiséget fejlesztő elemeit is, és nyilvánvaló előnyeit Bognár, majd Balabán gyengeségével, tehetetlen sodrásával szemben. Az erőszak uralma tehát igazolható, tudomásul vehető. Ezért is fogadják el jogosnak a növendékek Öttevényi kizárását (még a rágalmazással együtt is), ezért is rekesztik ki (azaz verik csaknem halálra) Apagyit.

Fennmaradó kérdéseink: az iskola (nem csupán a katonaiskola) csak a személyiség lerombolása árán tud tanítani és nevelni? A külvilág működése utólag igazolja-e az erőszakra épülő képzést?

Filozófiai mondanivalókat is megfogalmaz az Iskola a határon, témaköréhez illően. (A mű több műfajba sorolható, többek között tudatregény is.) A gyerekszereplők szemében „a létezés természetes rendje” azonnal felborul, a fontosság és lényegtelenség összekeveredik, ami látszik, az csak „a világ hülye valószínűtlensége”. A világkép kusza, és bár valamiféle változás érzékelhető, az idő „nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően” múlik; „csak rakódnak” a napok és az órák. „Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben.”

De éppen ezért, a felnőtté válás útján, egyre gyakrabban fogalmazódnak meg igények és kérdések. Szeredy a kései beszélgetésben valamilyen autentikus lét igényét érzi a „fölösleges viszontagságok” (35 évnyi élet) után. Medve Gábor gondolatai árnyaltabbak: a megfelelő szintű létezés nem puszta túlélés, hanem társaddal való együttes alkotás, valamilyen „hozzáadás”. Nem elég a passzív „töprenkedés”, a lelkekben megvan a szabadság (kötetlenség) „enyhe mámora”, amelyet viszont ellensúlyoz, mint „tőkesúly” a világ „keserű ismerete”, egy „lerakódása a létezésnek alján”.

Az etika is kulcsszerepet játszik ebben a műben. Ha van archimedesi pont a zűrzavaros világban, akkor az talán az erkölcs.

Kezdetben azonban az alreáliskolában csak farkastörvények uralkodnak: „Aki erős, az marad fenn.” Az erőszakszervezetben az etika csak korlátozva működhet, ezt így fogalmazza meg Medve az Öttevényi-ügy kapcsán: „Kétségtelen, hogy igaza volt, de […] az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.”

Aztán mindenkiben egyenként kialakul egy célszerű életvitel, és ennek tudatosodása is elkezdődik: „Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek közt.” A személyiségfejlődés későbbi összegezése Szeredy részéről: „Aztán lassan megtanultuk, hogyan kell élni az emberek közt, hogyan kell féken tartani természetes durvaságunkat, erőszakos önzésünket.” Kialakul az élet adományainak megbecsülése is, a minden külső csapás ellenére a legbensőnken megőrződő én tudata, így születnek életenergiák: „mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe”.

A személyiségfejlődés csak a közösségi kötelezettség felismerésekor jut el az erkölcsiség szintjére. Előbb a közösségtudat jelentkezik: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket.” A „civilek is össze vannak kötözve, a Himalája megmászói”. Az egymás megsegítésére is vannak példák: Szeredy Bébé segítségére van, többen megvédenék Medvét, Jaks Kálmán pedig 1944-ben megmenti Szeresyt.

A modern társadalomra azonban nem az etika elsődlegessége, hanem az atomizálódottság jellemző: „mindnyájan külön mérkőzést játszunk a magunk sorsával”. Az alreáliskola növendékeinek tudattöblete: „egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja ő is a nagy mérkőzését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére”. Medve kéziratának végéről: „annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé”. Csak ilyen közvetett módon jöhetnek létre a „titkos kötés”-ek; az ilyen latens, mély emberi kapcsolatokra áhítozik Bébé is, Medve is.

Adhat-e segítséget a vallás? Az informális és formális viszonyok hierarchiájában érvényesülnek valamilyen kiismerhető élettörvények, de a sorsot időnként felülírja valami. A véletlen? A gondviselés? Öttevényinek nem sikerül a felsőbb emberi hatalmakhoz folyamodnia, Tóth Tibornak viszont igen.

Az bizonyos, hogy a régi kőszegi ház felirata az isteni kegyelem mindenekfelett való voltát hirdeti. A mondat teljes egészében szerepel Medve kézirata elején, de két tagmondata (az isteni kegyelemről szóló harmadik nem!) hangsúlyozódik a regény első és harmadik részének címeként. A regény ugyanis az akarattal küzdő („volentis”) és elmenekülő („currentis”) ember vereségét mutatja be. A középső rész Sár és hó címmel a mélypontot mutatja, a világban tévelygő embert, de itt az utolsó lapokon a hó már a szépség, a misztikum jele is. Az egész mű végkicsengése azonban elmosódottan ugyan, de harmonikus: valamiféle kegyelmi állapotba jutást körvonalaz (ha az akarat és a menekülés hibáit kikerültük). Medve így fogalmaz. „Lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt valamiféle isteni rend és összefüggés”, de „a valóságban semmi ilyen átfogó, egységes vagy világos formában kifejezhető összefüggés nem nyilvánult meg”. Ifjú hőseink tehát keresik a transzcendens lény útmutatását és támogatását, de egészen közel nem jutnak hozzá.

Az előadásmód két rétege: hogyan beszél az elbeszélő, és hogyan kommunikálnak a szereplők.

A nézőpont megkettőzése (Bébé narrációján kívül Medve Gábor kéziratát is olvassuk, sőt olykor pl. Szeredy Dani állásfoglalása is megjelenik) egyrészt az objektivitás szándékát jelzi az író részéről, másrészt az igazság sokféleségét, és így cáfolja az abszolút igazság létét.

Az elbeszélő önmagát már az első sorokban azonnal helyesbíti, sőt cáfolja; kimondja, hogy „már nem tudom pontosan”; „ámbár ez sem igaz”. Medve kézirata néhol dokumentum, de még inkább fikció. Szeredy kiválóan tud „a valósághoz teljesen híven” elmesélni (ekkor „a zűrzavarból egyszerre rend támadt, a dolgok formát kaptak, s az élet érthetetlensége érthetővé vált”), de olykor ő is pontosít, ő is téved. Az emlékezés ugyanis (valamennyiünké) szelektív, ítéleteink szubjektívek. A világ teljes megismerése és az esetleges ismeretek tökéletes átadása tehát egyaránt lehetetlen.

A gyerekek a szülőktől egy familiáris, udvarias nyelvet hoztak magukkal. Ezt (is) megsemmisíti az alreáliskola kamaszvilága. Meg kell tanulni a rideg, tömör, csak a formaságokra szorítkozó katonanyelvet (a „parancs”-ot), de át kell venni az informális nyelvet is, a trágárságot, amely még kevésbé árnyalt. Két-három tanév elteltével azonban a trágárság egyik napról a másikra eltűnik, és egyfajta gazdaságos, de mindent kifejező jelnyelv alakul ki a gyerekek között, ennek elemei: félszavak és hangcsoportok, mordulások (közel a teljes megértés!). A gyerekek nem találják a szavakat, nem hallják a másik beszédét, de a metakommunikáció útján is értik egymást.

A megértés kulcsa ugyanis nem a nyelvben, hanem az együtt töltött években van. Medve a mélyponton: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van.” Medve hitt abban, hogy „a gyarló szavakon és a nehezen kormányozható tetteken túl sokkal épebb és egészségesebb titokzatos megértés köti össze az egyik embert a másikkal”, hogy „beleláthatunk egymás lelkébe”, hogy „valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek”. A világban azonban, a „tülekedő áradat”-ban „a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik”.

Medve kéziratának végéről: „A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva.” Mégis „összefüggünk egymással valahol”. Másként nem érthetnénk meg egymást.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Örkény István és a groteszk

Örkény az egypercesekkel a másként látás lehetőségére, fogalmaink és ítéleteink...

Close