A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Irányzatok az 1945 utáni világirodalomban

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3058
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-06 Küldd tovább
  Letöltés

1945 után egyre távolabb került az irodalom a társadalomtól. Míg a harmincas években a fasizmus veszélye erősítette az írók közéleti szerepét, a háború után már a kétféle totalitarizmusról szerzett tapasztalatok a legnagyobbak számára lehetetlenné tették, hogy társadalmi utópiák eljövetelét hirdessék. E felismerésből nagy, klausztrofóbiás negatív utópiák születtek.

GEORGE ORWELL (1903-1950) angol író 1984 című, 1948-ban keletkezett regényében az elsők között írta le a jövő totális államát, amely az emlékezet elpusztításán és a nyelv állandó deformálásán alapul.

A háborús pusztítás élményéből a költők egy része azt a következtetést vonta le, hogy a hagyományos költői nyelv használata erkölcstelen, de legalábbis esztétikailag érvénytelen, alkalmatlan az apokaliptikus léthelyzet megjelenítésére. A lengyel TADEUSZ RÓZEWICZ (1921-) verseiben nincsenek metaforák vagy az ismert kulturális toposzokra vonatkozó utalások; PAUL CELAN (1920-1970), a bukovinai származású, Párizsba emigrált, németül író költő számára már-már magát az alkotást is lehetetlenné tette az a paranoid állapot, hogy esetében azonos a koncentrációs táborok és a költészet nyelve. Más költők, például a lengyel CZESLAW MILOSZ (1911-), elutasították a további deformáció poétikáját, olyan avantgárd utáni költői nyelvet hoztak létre, amelyben a hagyományos alakzatoknak is helyük van. Az orosz emigráns JOSZIF BRODSZKIJ (1940-) így ír erről a döntésről: e „légüres térben… a kulturális folytonosság helyreállítására törekedtünk, felidéztük formáit, alakzatait, hogy új… korszerű tartalommal töltsük meg e kevés megmenekült… formát.” BRODSZKIJ ezt nem tekinti etikai döntésnek,maga a költői nyelv kényszeríti ki belső törvényszerűségeivel: „nem a nyelv [a költő] hangszere, hanem a költő a médium, akit a nyelv saját létének meghosszabbítására használ”.

Új irányzat a drámairodalomban az abszurd. Legjelesebb nyugati képviselői az ír származású SÁMUEL BECKETT (1906-1989), a svájci FRIEDRICH DÜRRENMATT (1921-1990), és a franciául író román emigráns, EUGÉNE IONESCO.

Az abszurd dráma kilátástalannak mutatja az emberi kommunikációt. A felbomló, széteső, kiüresedett sémákból álló nyelv elveszti kapcsolatát a világgal, a párbeszéd puszta időtöltéssé válik, nem indít el cselekménysort. Gyakori a körkörös szerkezet, a szereplők nem tudnak kitörni a nyitó alaphelyzetből, létformájuk nem a cselekvés, hanem a várakozás. Nem beszélhetünk jellemről vagy személyiségről, a szereplők a középkori moralitások allegorikus alakjaira emlékeztetnek.

Az irányzat megkésve, 1956 után jutott el Közép- és Kelet-Európába. TADEUSZ RÓZEWICZ, a lengyel SLAWOMIR MROZEK (1930-) és a cseh VÁCLAV HAVEL (1936-) drámái más történelmi tapasztalatokon alapulnak, ezért megkülönböztethetők a nyugati abszurdtól. „Közös jegy a… valóságot elfedő mítoszok leleplezése… BECKETT a megváltás mítoszának paródiáját adja, MROZEK viszont a hatalom ideológiáját és a nemzeti eszményeket csúfolja ki. A nyugati változat inkább filozófiai, a keleti inkább politikai” (Berkes Tamás). Az irányzathoz tartozó művek esetében az újító szándékot és a nyugati színházzal való kapcsolatokat szokás hangsúlyozni. Ez félreértésekhez vezethet, Mrozek drámái például sokkal erősebben kötődnek a lengyel romantikához, az abszurd dráma lengyel előfutárához, WITKiEwiczhez és a krakkói színházi hagyományokhoz, mint a kortárs irányzatokhoz. Esetében épp a konzervativizmus a fontosabb (lásd a Tangót.)

Argentínai, majd franciaországi emigrációja miatt különleges helyet foglal el az irányzatban a lengyel WITOLD GOMBROWICZ (1904-1969). Legismertebb drámájában (Operett, 1966) egy kommersz műfajjal kapcsolatos elvárások és a XX. századi tragikus történelmi tapasztalatok közti mély ellentétre épít. „Az operett monumentális idiotizmusa, mely a történelem monumentális pátoszával párosul, az operettmaszk, mely mögött az emberiség nevetséges fájdalomtól eltorzult arca vérzik – ez lenne talán az Operett legjobb megvalósulása a színpadon”.

A háború alatt népszerűvé vált francia egzisztencializmus író-teoretikusai bölcseletileg igényes prózát hoztak létre, melynek műfaji előzménye a voltaire-i filozófiai tézisregény. E politizáló, ideológiailag igen sokszínű csoport legjelentősebb szerzői hamar szembe kerültek egymással.

A marxizmushoz közelálló JEAN-PAUL SARTRE (1905-1960) fénykorában a csoport vezető ideológusa volt. Legismertebb drámáiban – A tisztességtudó utcalány (1946), Az Ördög és a Jóisten (1951) – a filozófiai általánosítás aktuális politikai utalásokkal keveredik. Hősei a magány és az elidegenedés állapotát átélve jutnak el a politikai elkötelezettséghez.

ALBERT CAMUS (1912-1960) esszéiben – Sziszüphosz mítosza (1942), A lázadó ember (1952) – a lét abszurditását és az abszurd elleni lázadás etikáját vallja, de a marxizmust és a totalitarizmust elutasítja.

Hagyományos formában írt regényeiben – Közöny (1947), A bukás (1956) – a vallási alapjukat vesztett erkölcsi értékek teherbíró képességét vizsgálja. A pestis (1947) hősei kilátástalan harcot folytatnak a járvány ellen, ami megbénítja egy modern nagyváros életét. Lét és nemlét közti „határhelyzetet” hoz létre, ami feltárja e kultúra romlottságát. A járvány nem „Isten büntetése”, váratlanul jön, végül elmúlik, de bármikor újra kezdődhet. A főhős emberi helytállása sztoikus szolgálatetikáján alapul. A mű arra a kérdésre keres választ, hogy lehet-e szent valaki, ha nem hisz Istenben.

Az 50-es években jelentkező francia „új regény”, – például ALAIN ROBBE-GRILLET (1922-) életműve – mintha csak a történetiséget elutasító, szigorúan műköz- pontú strukturalista elméletek irodalomeszményét akarta volna megvalósítani. Az elidegenedett világ szenvtelen leírásából matematikai pontossággal megszerkesztett szövegek jöttek létre. A társadalomtól tökéletesen elszigetelt regényalakokat teljes mértékben leköti saját élményviláguk, magánmitológiájuk. Magyarul olvasható regényei: Útvesztő (1969), A radírok (1974), A kukkoló (1992).

Argentínai magányában GOMBROWICZ egyszerre támadta a marxizmust, a katolicizmust, az egzisztencializmust és a strukturalizmust. Világképe nem ideológia központú, szereplői magatartását nem elvont eszmék, hanem a formák kényszerítő ereje határozza meg. Műveiben az ember a formák teremtője és a formák rabja is egyben. Az autonómia feltétele a formától való távolságtartás. Regényeiben a kortárs világirodalmi irányzatok a legelavultabb provinciális lengyel hagyományokkal élnek együtt: a Transz-Atlantik (1953) „szarmata” nemesi barokk, a Pornográfia (1960) vidékies románc, ugyanakkor a „forma drámája” is. Naplójában a végletekig kiélezte a centrum-periféria ellentétet. Mint lengyel emigráns író, az „ifjabb kultúrák nagykövetének” tekintette magát. A Kelet és a Nyugat közti átmeneti területet olyan kulturális térként fogta fel, ahol elvégezhető az érett nyugati kultúra felülvizsgálata, átértékelése. Rombolta Párizs, mint kulturális központ tekintélyét, provokálta elismert nagyságait.

A mágikus realizmus a latin-amerikai irodalmakból indult. A kolumbiai GÁBRIEL GARCÍA MÁRQUEZ (1928-) Száz év magány (1967) című regénye mellett a guatemalai MIGUEL ANGEL ASTURIAS (1899-1974), a mexikói CARLOS FUENTES (1928-) és az argentin ERNESTO SABATO (1911-) művei jelentősek. A latin-ameri- kai térség kiemelkedő írója az argentin JORGE LUIS BORGES (1899-1986), hermetikus életműve azonban nem sorolható ebbe az irányzatba. A mágikus realizmus idővel más irodalmakban is feltűnt, gondoljunk a kirgiz CSINGIZ AjTMATOvra (1928-), vagy a litván emigráns SAULIUS TOMAS KONDROTAS (1953-) A kígyó pillantása (1981) című regényére.

A hetvenes évek eleje óta ismeretes posztmodern irányzat a felvilágosult racionalizmus, a haladáselvű világkép, a modernség csődjét hirdeti. Tagadja az emberi tudás egységét, amely egy „nagy. elbeszélésre” vezethető vissza (ilyen az emberi emancipáció vagy egy adott nemzetállam története). Az egységes gondolati rendszeren alapuló „nagy történetet” felváltja a „kis elbeszélések” és a részletek sokszínűsége.

A posztmodernben, a „kimerültség irodalmában” egybeolvad az elit- és a tömegkultúra, különböző nyelvek, stílusok vegyülnek, sokféle hagyomány élhet egymás mellett, kivéve a modernség mélypontjának tekintett avantgárdot. A posztmodern regény közelít a szóbeli elbeszéléshez, kedveli a helyi hagyományokat, az önreflexió állandóan felhívja a figyelmet a művészet nem életszerű „mesterkéltségére”.

UMBERTO ECO (1932-) bolognai szemiotikaprofesszor és prózaíró A rózsa neve (1980) című regényének szerzői utószavában teljes áttekintést ad az irányzat történetéről. Az amerikai

THOMAS PYNCHON (1937-) A 49-es tétel kiáltása (1966) című regényének hősnője furcsa jeleket követve bejárja a hatvanas évek Kaliforniáját, illegális kommunikációs rendszer nyomaira bukkan, a szálak az európai múltba vezetnek.

Az irányzat nemcsak az ún. „nagy irodalmakban” jelentős. A szerb DANILO KIS (1935-1989) a Bibliából és a Koránból vett mitologikus történeteket ír át posztmodern apokrifjeiben (.A holtak enciklopédiája 1983); MILORAD PAVIC (1929-), az újvidéki egyetem professzora Kazár szótár (1983) című regényében ugyanazt a történetet olvashatjuk más-más elrendezésben keresztény, zsidó és muzulmán vallási kontextusba helyezve.

Az 1945 utáni korszakban igen jelentős az emigráns irodalom szerepe. Belső emigrációban, cenzurális tilalmakkal nem törődve írta az orosz ALEKSZANDR SZOLZSENYICIN Rákosztály (1968) című regényét és a Gulag-szigetvilágot (1973), amely a szovjet lágerek világát mutatja be az irodalmi szociográfia eszközeivel, így született a lengyel és a cseh szamizdat-irodalom is. A közép-európai országok emigráns írói közül a lengyel GOMBROWICZ, MILOSZ és MROZEK, a cseh MILÁN KUNDÉRA (1929-) és a román MIRCEA ELIADE (1907-1986) a legjelentősebb.

Az emigráns és a száműzött sajátos kulturális térben él, melynek központja az emlékekben létező, mitizált szűkebb haza. Megszűnik számára a tér-idő folytonossága, a jelen és az itt értékekben szegény, kulturális dimenzióitól megfosztott világ lesz. E különös perspektívák rendkívüli lehetőségeket rejtenek magukban. Az emigráns író két kultúrában, nemegyszer két nyelvben is otthonosan mozog, többféle hagyományból merít. Fogékony a tragikum iránt, léte átélhetővé teszi a paradicsomból kiűzetett emberiség egyetemes száműzetését. Legfőbb feladata az értékek megőrzése. Emigráns küldetésének csak a halál vagy a hazatérés vethet véget. Az emigráns irodalom két legfontosabb toposza ezért a halál idegen földön és a hazatérés látomása.

A XX. századi orosz emigráció három hullámban érkezett Nyugatra. Az első a nem kommunista értelmiséget hozta, közvetlenül a forradalom után. Az újabb hullám a második világháború után, a harmadik a hetvenes években érkezett (ekkor került ki a Brezsnyev-korszak ellenzéke).

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Vladimír Nabokov: Pnyin professzor

VLADIMÍR NABOKOV (1899-1977) az első hullámmal, 1919 áprilisában hagyta el...

Close