Filozófia és megismerés

Ennél azonban valamivel mélyebbre kell ásnunk. Ehhez pedig azt kell észrevennünk, hogy a bölcsesség valamilyen tudásra, a megértés valamilyen állapotára utal. Ez pedig felveti e kérdést, hogy miféle tudás, illetve megismerés forog kockán, amikor filozófiával foglalkozunk.

Ha így tesszük fel a kérdést, akkor hamar szembekerülünk egy fontos elhatárolási kérdéssel. Ha a filozófia valamilyen tudást termel, akkor viszonyba kell állítanunk azzal az emberi tevékenységgel, amely kifejezetten a rendszerezett ismeretek előállítását célozza: a tudománnyal. Egyáltalán, miért beszélünk itt filozófiáról, nem pedig inkább tudományról?

Mi a viszony a filozófia és a tudomány között? Ez nehéz kérdés, mert nemcsak a filozófia, hanem a tudomány fogalmát is terheli egyfajta többértelműség. Az azonban biztos, hogy a filozófusok egy része kifejezetten tudománynak, az egyik tudománynak tekinti a filozófiát. Ám többnyire persze nem pusztán az egyik tudományágnak, hanem a tudomány egyik különleges területének. A filozófiát egyesek azért tekintik különlegesnek, mert a filozófiai megismerést kiváltképpen magas szintű módszertani tudatosság jellemzi. Ebben az értelemben jellemzi a filozófiát Edmund Husserl ‘szigorú tudományként.’

Mások szerint a filozófia azért különleges tudomány, mert ez foglalkozik az igazán magasrendű, elsődleges fontosságú megismerési problémákkal. Arisztotelész például azt mondja a filozófia által célba vett bölcsességről, hogy az „ésszel párosult tudományos megismerés, a legbecsesebb dolgokra vonatkozó tudomány, amely mindent betetőz.”

Az alternatív felfogás szerint a filozófia nem tudomány, hanem valami más. Itt is érdemes két markáns értelmezési lehetőséget megemlíteni. Az első Heideggernél jelenik meg. Eszerint a tudomány valami ‘levezetett’ dolog, amely meghatározott emberi tevékenységek keretei között jelenik meg. Ezért nem képes olyan eredeti módon megragadni a létezőt, mint a filozófia. A második, számunkra most fontosabb értelmezési lehetőség a fiatal Ludwig Wittgensteinnél jelenik meg. O úgy fogja fel a (természet)tudományt, mint amely a világra vonatkozó igaz kijelentések összessége.

A tudomány művelése tehát az igaz kijelentések megállapítását célozza. A filozófia ezzel szemben a gondolatok tisztázására, illetve a kijelentések világossá tételére irányul. A filozófiának a tudomány mellett vagy alatt, de semmiképpen sem mellette van helye. Ez arra utal, hogy a filozófia vagy azon ‘dolgozik tovább,’ amit a tudomány révén már megismertünk, vagy arra kérdez rá, hogy miben állnak a tudomány (például logikai) alapjai. Széles körben elterjedt, és eléggé meggyőző nézet, hogy amikor a tudomány alapjairól beszélünk, akkor az már nem tudomány, hanem filozófia.

Bár kényelmes lenne ebben a kérdésben semlegesnek maradni, sajnos, muszáj állást foglalnunk a filozófia és a tudomány viszonyát illetően, különben nyomasztóan homályos marad, hogy miféle tudásra is gondolunk, amikor a kurzus során ‘filozófiai megismerésről’ beszélünk majd. Az állásfoglalás pedig a Wittgenstein imént jelzett felfogására hasonlít majd.

Nos, a tudomány és a filozófia közötti viszonyt azért nehéz kibogozni, mert ha van is közöttük különbség, van valami, ami igen szorosan összekapcsolja őket: mindkettőben meghatározó szerepet játszik az ész tekintélyére való támaszkodás. Mind a filozófia, mind a tudomány kezdete az, hogy aki az észhez fordul (tehát gondolkodik), olyan tekintélyt fedez fel magában, amely túllép mindenen, ami személyes: olyan indokokat teremt, amely mindenkire kényszerítően hat, aki ugyancsak használja az eszét. A görög filozófia bizonyos értelemben pontosan akkor született meg, amikor a görögök ezt a tekintélyt megtapasztalták. Méghozzá a matematika formájában. Akinek világosan elmagyarázzák a Pitagorasz-tétel bizonyítását, annak egyszerűen nincs módja az ellenkezésre.

A tételt lefegyverző erejű érvek támogatják, amelyeket nem lehet anélkül elutasítani, hogy ostobának látszanánk. Az ész tehát képes olyan igazságok felfedezésére, amelyek megkérdőjelezhetetlen tekintélyként uralkodnak a vélekedéseink felett. Az is nagyon fontos, hogy az észnek ez a tekintélye, noha magunkban fedezzük fel, kifejezetten személytelen. Senkinek nem kell a Pitagorasz-tételt az én kedvemért elfogadnia, és nem kell tartanom tőle, hogy a bizonyítást elutasítják majd azok, akik nem szimpatizálnak velem. Az a tény, hogy egyes emberek egyetértenek vele, nincs kihatással a tétel, illetve a bizonyítás igazságigényére. Ráadásul ezt a tekintélyt minden értelmes ember megtapasztalja. Mindenkivel megesik, hogy egy tetszetős nézetet, ami egyébként fontos neki, azért ad fel, mert ellenkezik az ész belátásaival. Észreveszi, hogy hiába tetszetős, ha egyszer téves.