Vladimír Nabokov: Pnyin professzor

A főhős állandó küzdelmet folytat a nyelvvel („Orosz beszéde valósággal zene volt, az angolja gyilkos merénylet”) és az alkotással. Környezete számára felfoghatatlan igényességgel gyűjti az adatokat egy különös szintézishez, amit valószínűleg sohasem hozhat létre (környezetében a szellemi munka iparszerű tevékenység). Az utolsó vacsora Nabokov más műveiben is előforduló motívuma, ami kezdetben az alkotást lehetővé tevő új honalapítás vagy letelepedés ünnepe akart lenni, a búcsú és a sorssal való szembenézés estéjévé válik. A különös együttlétről az egyik résztvevő, érzelmes, rejtőzködő naplóíró hiteltelen pátosszal így ír:

„ki-ki más-más múltat magába zárva, sorsának ébresztőórája más más jövőre állítva”

A Pnyin professzor szereplői elszigetelt nyelvi világok foglyai, a kommunikáció számukra csak illúzió, az üzenet címzettje nyomtalanul eltűnik a hasonmások között. Egy-egy könyvcím – „Madarak a háznál”, „Boldog vakáció Hollandiában”, „Első lexikonom” – vagy egy-egy tárgy azonban pontosan rögzíti az adott személy helyét a hierarchiában. Az értékrend legalján azok találhatók, akik megkerülik a nyelv problémáját, és másodlagos jelrendszerek kimunkálásában érdekeltek. Ilyen a „gesztus filozófiája”, a „francia falu” (amit a „Francia Nyelv és Irodalom Tanszék tanszékvezető professzora” tervez, aki nem tud franciául és nem érdeklődik a francia irodalom iránt), vagy a Liza által folytatott pszichoanalízis.

Nabokov állandó konfliktusban állt az újítást túlértékelő korával. Képzőművész-tanár regényhőséhez, Lake-hez hasonlóan nem hitt a programok, iskolák csodatévő erejében. Lake véleménye Nabokov ars poeticájaként is felfogható: ócska közhely az a műalkotás, amelyet

„egy darab madzagból, néhány bélyegből, egy balos újságkivágásból és galambszarból állítanak össze, nincs banálisabb és kispolgáribb dolog a paranoiánál”.