Pennaháborúk. Különböző korok irodalmi vitái, perei a magyar irodalomban (a 19. században és a 20. század első felében)

A pennaháborúk vagy irodalmi perek (a per szó itt vita, perlekedés értelemben) kifejezés arra utal, amikor az írók, költők és műkritikusok a nyilvánosság előtt ütköztetik nézeteiket, eszmei áramlatok csapnak össze. Ezek a viták az irodalmi diskurzus alappillérei lettek, és meghatározták az irodalmi fejlődés irányát.

Pennaháborúk

• az első kultuszvita: az Árkádia-per
• az első plágiumvád: az Iliász-pör
• két perpatvar a nyelvújítás korából: ortológus és neológusok harca, jottista-ipszilonista háború)
• a kozmopolita költészet vitája
• két Ady-vita: duk-duk affér és a Rákosi-polémia
• a népi-urbánus ellentét

A nyelvújítás vitái

A pennaháborúk közé sorolható a nyelvújítási harc, amely a magyar szókincs tudatos megformálását és kibővítését célozta, és az egész 19. század irodalmi terét meghatározó diszkurzus volt.

A nyelvújítás fogalma

1. A nyelv életébe történő olyan tudatos beavatkozás, amelynek célja a stílus, a nyelvi szerkezetek és a szókincs gazdagítása és korszerűsítése.
2. A nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása a nyelv életébe.

A nyelvújítás mintegy 100 évet ölel föl, Bessenyei György Ágis tragédiájától, a Magyar Nyelvőr című folyóirat megjelenéséig (1772-1872). Közel tízezer ma is használt szó került a nyelvbe, és megújult a stílus is.

A nyelvújítás vitáiból a két legfontosabb: a küzdelem legintenzívebb szakaszát a nyelvújítási harcot, valamint a jottista-ipszilonista háborút.

A nyelvújítási harc (1811-1819)

A nyelvújítás nagy vitái, csatái, a pennaháborúk tanulmányokban, röpiratokban és az azokra érkező válasziratokban folytak.

A nyelvújítás mozgalma, (egyben az ezzel járó nyelvújítási harc szimbolikus kezdőpontja) az 1811-es évvel vette kezdetét, ekkor jelent meg vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek munkája, a Tövisek és virágok c. epigrammagyűjteménye (amelyet a Magyar Elektronikus Könyvtár felületén tekinthettek meg), amelyben határozott állásfoglalást tesz a nyelv tudatos művelése mellett, dicsőíti a fentebbi stílust követő alkotókat, elítélte a maradiság híveit. Írása közüggyé tette a magyar nyelv ügyét, és két részre osztotta a nemzetet: ortológusokra és neológusokra, ezzel megkezdődött a nyelvújítási harc/vita.

A két tábor: ortológusok és neológusok

Ortológusok (hagyományőrzők)

A neológusokkal szembefordultak, mert féltették a hagyományokat. A nyelv organikus, természetes fejlődésében hívők és az erőszakos beavatkozás ellenzői, erre irányultak a pennaháborúk. Javaslataik pl. a nyelvjárási szavaknak köznyelvbe való beemelésével, az elavult szavak felfrissítésével, és fenntartásokkal viseltettek az újítások iránt. Központjuk Debrecen környéke és a Dunántúl. Elvetették az idegen minták követését, a nyelverőszakos fejlesztését, a radikális szókincs fejlesztést, szóalkotást. Fő képviselőjük Diószegi Sámuel, de közéjük tartozott Szentgyörgyi József és Somogyi Gedeon is.

Neológusok (nyelvújítók)

A nyelv megújításának képviselői, akik azt vallották, hogy tudatosan, mesterségesen be kell avatkozni a nyelv életébe. Ennek eszközei a külföldi minták, így a latin és görög, a német és francia szavak átalakítása, illetve a szépírók szóalkotásait tekintették, erre irányultak a pennaháborúk. Az ortológusok módszerek ellenzői. Tagjai Kazinczy vezetésével, a nyelv gyors megújítását tartotta fontosnak, hogy a magyar ne csak a parasztság nyelve legyen, hanem minden téren leválthassa a régi latint és a hivatalos németet. Kazinczy mellett Szemere Pál és Kölcsey Ferenc is a neológusok csoportjába tartozott.

Az ortológus- neológus vita

Kazinczy 1811-ben megjelent Tövisek és virágok című epigrammakötetére (ebben áll ki a nyelvújítás mellett) az ortológusok 1813-ban a Mondolat című gúnyirattal (amelyt a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán olvashattok) válaszolnak. Ebben kifigurázzák a nyelvújítást, a neológia keresett stílusát utánozta. És hangot adott aggályainak, hogy a radikális nyelvújítás eredményeként szótár szükségeltetik a magyar nyelv használatához.

A Mondolatra 1815-ben a neológusok közül Szemere Pál és Kölcsey Ferenc reagál a Felelet a Mondolatra címmel. Ez stílusparódia a Debreceni Grammatka és a terjengős előadásmód ellen. Az ellen pamflet a rímes hexametereket, szófacsarásokat és a maradi stílust gúnyolta.

A vitának Kazinczy 1819-ben megjelent írása, az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél vetett véget. Kazinczy felismerte, hogy a szélsőséges viták nem szolgálják az ügy célját, hogy az újítás és a hagyományőrzés egyaránt fontos, ezek egyensúlyának megtalálása a cél: „jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind”.

Az jottista-ypszilonista pennaháborúk (1793-1832)

A konfliktus Révai Miklós és Verseghy Ferenc között bontakozott ki. Ez volt a jottista és ypszionista háború, vagyis a szóelemző és kiejtés szerinti írásmód harca. A jottisták Révay Miklós vezetésével a szóelemző (pl. látja, kertje) írásmódot javasolták. Míg ezzel szemben az ypszilonisták Verseghy F. vezetésével a kiejtés szerinti (láttya, kerttye) írásmódot. A vitában végül a jottisták, Révai Miklós elképzelése, a szóelemzés szerinti írásmód győzedelmeskedett.

Az első kultuszvita: az Árkádia-per (1806)

A vitára Csokonai halála után, 1806-1807-ben került sor. Kazinczy a Hazai Tudósításokban javaslatot tett a költő sírfeliratára: „Árkádiában éltem én is”, a múzsák lakhelyének megjelölésével állítva emléket a költőnek.

Ám ezt a debreceniek városuk lebecsülésének, kigúnyolásának értelmezték. Ugyanis egy népszerű lexikonban az alábbi leírást találták a görög hegyvidéki tájról: „Derék marhalegelő, kivált szamarakra”.

Fazekas Mihály és Kis Imre képviselték a debrecenieket.

A vitában a közvélemény Kazinczynak adott igazat, hiszen az Árkádia az irodalomban a „költészet ős hazáját” jelképezi. Az volt már Vergilius eklogáiban is, s így mutatta be Goethe és Schiller is.

A vitát követően nem hirdettek győztest, de a debreceni értelmiségen sokáig rajta maradt a „debreceniség” toposza, ami műveletlenséget, makacsságot, az új iránti bizalmatlanságot takarta.