Bessenyei György és a magyar felvilágosodás

• a távoli és a legfőbb cél a „közboldogság”, a „közjó”, az „ország boldogsága”;
• a „közboldogság” legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép műveletlensége;
• ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha minél szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia ismeretanyagára gondolhatott);
• ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet megoldani;
• a magyar nyelv egyelőre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére, mivel még nincs sem elég „ereje”, sem „elégsége” az új gondolatok és érzések kifejezésére;
• ezért a legsürgősebb feladat a nyelv művelése, „pallérozása”, tökéletesítése;
• a nyelvművelő munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom, mindenekelőtt a fejlett nyelvekből való fordítás; teremtsünk hát – ha kell – a semmiből (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit) szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy tudós társaságot, akadémiát, készítsük el a magyar nyelv grammatikáját, állítsuk össze szótárát!

Bessenyei művelődési koncepciójában – mint az előbbi gondolatmenetből is kiolvasható – maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység, csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság elérése érdekében.

Programjában még nem merült fel az eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú (a vallásos irodalom ettől kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem. (E korban fordításon is „magyarítást” kell értenünk: a fordítók megváltoztatták a szereplők nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a másutt történt eseményeket – a regények, drámák „fordításakor” – Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl., hogy a Szabolcs vezér című korabeli dráma Shakespeare Lear királyának az átültetése?) – Bessenyei legfőbb követelése tehát a magyar nyelvűség.

Az akadémiát követelő s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor Szándék legelején írja: „Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentől közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. – A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelső dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. – Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak… így öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettő minden országnak számosabb részére nézve.”

A Magyarság című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon.

Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet „a maga anyanyelvét felejteni láttatik”, éppen akkor, amikor „minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik”, tehát midőn más nemzetek már anyanyelvüket használják a társadalmi és művészi élet minden területén. – Szembeszáll a magyar nyelv értéktelenségét hirdetőkkel – az „aranyhegy”-hasonlattal érvelve: amilyen ostobaság egy „aranykővel” tele hegyre azt mondani, hogy nem ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet róla, „ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják”.

Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács: „Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a tudományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar parasztasszonyok megtanuljanak „deákul, görögül, franciául vagy németül”. „Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk előmenetelünkön.”