A toronyban éjfélt kong az óra…
A toronyban éjfélt kong az óra… – Vajda János
A toronyban éjfélt kong az óra,
Felébredtem a sötét valóra.
A merev, a néma téli éjben
Csak én vagyok és a kakas ébren.
Gondolok a kedves szeretőmre,
Éppen mostan álmodtam felőle,
Nagyon szépet, mely után csak az fáj:
Hogy az álom a vágynak nem használ.
Lélekvesztőn egy tó közepében
Voltam én a kedvesem ölében;
Kedvesem az égre néz és mondja:
Nagy vihar jő, itt veszünk a tóba…
Szép beszédű kis okos galambom
Többet is mond, de én alig hallom;
A szememre rózsafelhő szállott,
Elfeledtem az egész világot.
Csónakunkon, ah – evező sincsen,
Gondolom, hogy ezt is mondta kincsem;
De még ez sem hoz szivembe gondot,
„Gyöngyvirágom, csillagom, egy csókot!”
Ezután én nem tudom, mi történt,
Mintha összevegyült volna föld, ég;
Mintha a föld és ég mindensége
Visszaesett volna semmiségbe.
Csillag, nap mind elfogyott az égen,
Mind ott volt a kedvesem szemében;
Olyan égés, ragyogás volt ottan,
(Bárcsak e tűz égne a pokolban.)
Nem tudom, volt-é vihar felettem,
Annyi igaz, hogy az volt szivemben,
Lázas gyönyörűség zivatarja,
Mely kihajtá csónakom a partra –
– Álom, álom – ékes tündérország!
Mikor vált be nálam a valóság?
Szép vagy, szép s tán boldogságod is nagy,
De te inkább gyermeknek való vagy.
Férfi lettem én a kisfiúból
Többet várok én már a valótól…
Nem ohajtom már a lehetetlent,
S tudom, édes vajmi sok van itt lent.
Add meg nékem, amit a föld adhat
Mindazokból, mit világod láttat,
Karjaimban szeretőm – vagy hát ha
Őt nem adod, ne gyötörj hiába! –
