FALUSI KÉP.
FALUSI KÉP. – Tompa Mihály
Kié ez a nyugodalmas kicsiny lak?
Körülötte terepély fák virítnak;
Ez a hajlék jámbor szántó-vetőé,
S nagy az öröm, amely ma azt betölté.
Ház kapuja tövig kinyílt magátúl,
Szük az udvar, de most mintegy kitágúl;
Fa virágát jó kedvében lerázza.
Fényesebben süt a nap is a házra.
– S öreg párnak örömére mi szolgál?
Nincs nekik több, nem is volt egy fioknál,
Kis korában, során sokat törődvén,
Igy nyugodtak meg a fiú jövőjén:
A jó Isten ha őt élni engedi:
Szántson, vessen, mint az apja s elei:
Az örökség kevés ugyan, – de hagyján!
Nincs roszabb, mint más idegen falatján!
Azonban a jó öreg pap nem enged,
Mondván: vigye iskolába kegyelmed!
Hadd tanuljon, s kincset szerez magának,
Melynek lopó, s a rozsda is nem árthat.
S ment a fiú, tanult, küzdött merészen,
Mig felvivé a jó Isten s az érdem;
Most hazajött, – nő s gyermekek körűlte, –
– Csuda-e hát, ha reng a ház örűlve?!
Öreg gazdánk, hű élete-párjával,
Galamb-őszen, de fris, piros orcával,
Az örömtől megifjulnak tiz évvel…
– Hejh, hogy ily nap éltünkben csak kivétel!
Milyen fiú! – amely alatt pihent ő,
Boldog e szív, s melyet szopott, az emlő!
S felesége! ifjú, szép, – s mi hétszer
Szebbé teszi: szelidsége az ékszer.
Ez az asszony, bár nagy nemből eredett,
Szüleiként tartja a két öreget;
S nem bánja, – bár palotában nevelték, –
E kis házban legyen lakos, ne vendég!
A boldog férj, hű nejének, hogy olyan,…
Köszönetet küld egy hálás mosolyban,
Amaz ránéz: – egymás lelkét megértik, –
Én a tiéd, enyémek a tiéid!
S az unokák, emez fiú, amaz lány,
Egészséges, okos, kedves valahány;
Egy perc alatt otthon lelik magokat…
Egyik futos, másik kérdez, mutogat.
A jó asszonyt cirógatván kezeik:
Édes anyám-, nagyanyámnak nevezik,
Azt rég hallá, most hallja ezt először,
S nagy az érzés, mely szivéből előtör.
Körűlöttök beh mindent is elkövet!
Jár-kél, tesz-vesz, alig leli helyöket;
Oh, amit lát, szemének csak szokatlan…
A sziv édest, vele-rokont lel abban.
Mily szép is a lelkek szövetkezése;
Idegenből rokon vér lesz cserélve!
Mi nagy, mi szent tüzével a szeretet:
Igy egymáshoz olvasztván a sziveket!
Öreg gazdánk egy két szót is alig vált,
Örömében, soká az öröm gát;
Hanem mikor körűlülve az asztal,
Mint a forrás, kibuzdul e szavakkal:
Virágoztok, mint a diszlő olajfa,
Látja szemem, amit szivem ohajta!
Én fiaim! – egyebet nem mondhatok, –
Simeonnal már örömest meghalok!
S apa, fiú, – hogy vége az ebédnek, –
Szép csendesen borozgatván, beszélget;
A többiek kimennek a szőlőbe,
Úgy örűl a gyermek-sereg előre!
A nap halad, – ha boldog, száll az óra,
Alig, alig tudunk számolni róla!
De, – mert a húr szakadásig feszűlhet:
Jön az éjjel, – és jóltévőn a – szűnet!
A mindenség mi hallgatag, mi békés!
Pihen a föld, pihen a ház s az érzés;
Csak az álom jelen meg, és enyelgve
Másolgat a nap képéből ecsetje.
A szemeket nyugvás zárja be lágyan,
S öreg asszony ébren van még az ágyban;
Bajlódik a boldogsággal s szivével…
– Mért ilyen nap éltünkben csak kivétel?
