Csalánköntös

Csalánköntös – Reményik Sándor

Tegnap úgy elmerengtem,
Szomorún elmerengtem,
Egy sarjadó szép szál emberpalántán.
A test s a lélek
Oly egy-ütemre lépett
Ragyogón, katonásan, –
Fénylett a szem
S a homlokról sugárzott
Valami új, szinte antik Arány.
Talán…
Igen, talán majd ez a nemzedék – –

Néha hittem, hogy összebékülünk
Én meg a testem.
Nem barátom volt,
Nyomorgatóm volt,
Túlszűkre szabott csalánköntösöm,
Zsarnokom, kivel egy verembe estem.
Mi nem békülünk össze már soha:
Én meg a testem.
Az egyenlőtlen harc állani fog
Idegenül és irgalmatlanul –
S ahogy eddig: többször lesz ő felül
És én alul.

Hogy elfog néha
Valami őrült vetkezési vágy:
Lehántani, leszaggatni magamról
E szennyes, véres, unt, nyűtt rongy-ruhát,
Mely fojtogat,
– Hányszor fojtotta meg
Vörös selyemzsinórral
A legfehérebb gondolatomat. –
Költészetem, ha volt:
Csak szabadságharc volt.
S minden jó költemény
Ujjongva lengő győzedelmi zászló
A harc után, mit vele vívtam én.
Nem barátom volt,
Nyomorgatóm volt,
Túlszűkre szabott csalánköntösöm,
Zsarnokom, kivel egy verembe estem:
A testem.

Hol vagy antik Arány?
Talán,
Igen, talán majd az új nemzedék… –