Az encián megkékül

Az encián megkékül – Reményik Sándor

Havasi hajnal. Vagy hajnal se még.
Pitymallás csupán. Alig-körvonal
A tárgyak képe. Tartja őket még,
Fogva-tartja a rabtartó sötét.

Gyerekkoromban volt ez így talán,
Karácsony első-napja hajnalán.
A Szent-estén-jött fényes Fát nem láttam,
Még nem – de tudtam: ott van a szobában.

Havasi hajnal. Vagy hajnal se még.
A tárgyak képét tartja a sötét.
Fogja és fojtja még a színeket –
De valami már zeng, moccan, remeg,
Intonálja a szín-szimfóniát.
Pitymallat csak – de lassan szürke lesz
A szegen lógó jó loden-kabát.
Látom lilán a szobám ajtaját –
Pár perc még, kevés türelem talán,
S asztalomon felmagasló csokorban
Győztesen megkékül az Encián.

Ó, Encián!
Így álltál felmagasló
Kék csokorban életem asztalán
Kristály-üvegben – és nem láttalak.
Mert derengés volt életem csupán
S nem láttam, csak alkonyi árnyakat.
Most megkékült, édes Enciánom,
Én édes és egyetlen Életem –
S látlak – bár alkonyodik mindenütt
A zivataros és véres világon!