A KIRÁLY ÉS A HÓHÉR

A KIRÁLY ÉS A HÓHÉR – Petőfi Sándor

Űl a király nagy kevélyen
A fényes királyi széken,
Magas urak (aljas szolgák!)
Körülveszik, kezét nyalják.

De a trónus inogni kezd…
Földindulás okozza ezt?
Földindulás: néplázadás!
Gyarapodik szemlátomást.

Mint a folyóvíz a gátot,
Eltépte a nép a láncot,
S békójának töredéke
Fegyver mostan a kezébe’!

Ing a trónus egyre jobban,
Sompolyognak alattomban,
Sompolyognak el az urak.
A királynál csak egy marad.

Tudjátok-e, ki ez az egy,
Aki maradt, aki nem megy?
Orcája hó, ruhája vér,
Keze halál, neve hóhér.

Szól a király: „Mind elhagyott!
Csak másodmagammal vagyok.
Te vagy tehát, te vagy nekem
Egyetlenegy hű emberem!”

„Azért, hogy én itt maradok,
Híved, király, én sem vagyok,”
Szólt a hóhér előlépve,
„Királyoknak nincsen híve.

Kik a trónus körül járnak,
Nem egyebek ők, mint árnyak,
Tart az árnyék, míg süt a nap,
Ha ez elmegy, vége annak.

Itt maradtam én teveled,
Mert nekem te adsz kenyeret,
Együtt lenni kell minekünk,
Egymás nélkül nem élhetünk.”

Pest, 1848. április