Megy a hajó

Megy a hajó – Juhász Gyula

Kürtőhang búg a mély, fekete éjbe,
Panaszos búgás, ködben elhaló,
A titokterhes ismeretlenségbe
Lomhán indul az utolsó hajó.
Egy piros kendő még lobog a szélben,
Egy asszony a parton még integet,
De búcsúszava elhal a vak éjben
És zokogása, a szárnyaszegett!

Egykedvűn áll a kapitány a hídon.
Vén, viharverte, vaskezű legény,
Nem csillan könnyű a szemébe’ titkon,
Nem rejtezik vád szíve rejtekén!
Pedig alant, a szűk hajófenéken,
Magába fojtva gubbaszt száz sirám,
Míg fönn egy távol viharnak szelében
Új csillagon csügg a vén kapitány.

Mennek, sietnek. A bihari róna,
Kúnság, Bánság pusztája elmaradt.
Nem tart velük, csak egy rög és egy nóta,
Mindent beföd a szürke alkonyat!
Az égnek pásztortüzei lobognak,
Aranymezőknek délibábja int
S a fáradt, béna, néma magyaroknak
Egy új világ harsogja dalait!

A költő is megy. Hisz viharmadár volt
S jeges közönyben szárnya elfagyott.
Ő is nézi a fedélzeten állva
A hideg fényű, sarki csillagot.
Könnyű az égen némán tündökölni,
De dalos ajkkal lenn hallgatni fáj,
És koldús Lázárként koncért pörölni,
Mikor a lelkünk dús álmú király!

Hát menjenek! Hagyják el ezt a tájat,
A lusta ködöt, a meddő avart,
Ne hallják tar gally őszies sirámát,
Ne lássák lassan tűnni a magyart, –
Mint gyérül egyre, vad vízként kicsapva
Szűk Európa irígy szigetén…
Mint borul rája enyészet homokja
És siratatlan’ mint vesz el, szegény!