Ének a víg barátról
Ének a víg barátról – Juhász Gyula
Papok krónikája ránk hagyta e mondát
Hadd mondjam el, ahogy eleink dudolták:
Szent Gál klastromára leszállott az este,
Portázó magyar had szállását kereste.
Pilises barátok, ki erre, ki arra,
Ész nélkül futottak északra, nyugatra.
Csak egy víg legény volt, Heribald, a fráter,
Ki lélekszakadva nem hordá magát el!
Együgyű és jámbor, a klastrom bolondja,
Neki így is, úgy is, rosszul ment a sorja.
Huj, huj! a turáni lovasok robognak,
Ej, haj! hült helyét se lelnéd a papoknak.
Aranyat, ezüstöt rejtekhelyre dugtak,
Lába kel a kincsnek, ahol háborúznak.
Sebaj, a magyarság nem is kincsre szomjas,
Ami lelkesíti, néhány jó akó az!
Rajna lelke benne s Burgundia vére,
Harcok után torra, dalra, pihenésre!
Heribald, a fráter – orcáján alázat –
Köszönti illendőn a víg daliákat.
Maga is jócskán húz a hegyek levéből,
Kurázsit merít a borok ihletéből.
Mire üt az éjfél, indul is a tábor,
Nézi őket búsan Heribald, a jámbor.
Vén komor kolostor nincs neki inyére,
Szabad erdők, rónák felé vonja vére!
Mikor a barátok szépen visszatértek,
Hej, volt mit mesélni Heribald testvérnek.
De minden mesének egy volt ott a vége:
– Huj, csak a magyar had megint visszatérne!
