Élet

Élet – Juhász Gyula

Egy régi városban kószáltam egyszer,
Hol minden olyan ódon és komoly volt,
Oly feketék a házak az időtől,
Mely századokat hamvazott reájuk.
A szobrok virrasztottak, méla márvány
És komor bronzköntösben, égbe nyúlva,
Halott császárok, régen volt vezérek,
De karjuk az élők fölé meredt még
Parancsoló és tiltó mozdulattal.
És eltévedtem egyszer keskeny utcák
Közeibe, hol mintha elfeledve
A múlt tovább folytatná életét:
Fehérszakállas vének kandikáltak
Vasrácsos ablakok mögött a napra,
Mely aranypénzét pazarolta prédán
Egy ifjú nőre, szépre, álmatagra,
Kondor hajúra, karcsú termetűre,
Talán Zsuzsánna, Eszter, vagy Judit –
S a fiatal nő ment a napsütésben,
Sötét hajában bíborszínű rózsa.
E régi városban ő volt a nagy kincs,
A szerelem, az üdvösség, a termés,
Halott császároknál hatalmasabb,
Mert egy jövendő életet viselt ő!