VARJAK, VEREBEK…
VARJAK, VEREBEK… – Babits Mihály
Varjak a Vérmezőn, galambok a
Mátyás-tornyon, sirályok a Dunán
és mindenütt verebek, verebek!
Hány észrenemvett, titkos szárnycsapás
rebben a házak közt, hogy szinte már
feszül a város, s a kő is remeg…
Ki figyel rátok, varjak, verebek,
kis senkik, tollas polgártársaink,
s figyeltek-e egymásra, madarak?
Talán ugy éltek ti is mint külön
közösség, megvetve ki köztetek
lakik, az embert, így puskátalan.
Bus óriás kőkalitkáiban
lakik ő, hol a hideg ormokon
lesnek az éhes macskák körmei.
S tán a valódi úr a macska. De
az embernél a ló is valakibb
ki az utcán szijjait csörteti.
A ló, ki egyre ritkább lesz ma már;
pedig az ő nyomán él a szorult
veréb és napról-napra éhezőbb.
Rossz világ jár a madarakra is –
elgondolom míg várok csöndesen:
autobuszt várok a Vérmezőn.
Itt csupasz a föld, őszről fü maradt;
gőzölg a rét mint a lovak fara;
a hó piszkos köntöse szakadoz.
Mint szegényruha, szakadoz a hó,
mint mérges gáz, lassan leszáll a köd…
Áradj, jó gáz, szegénység, fulladozz!
Szük lett a föld és elapadt az ég:
Varjak, sirály, galambok, verebek,
röpülni tudtok, de hát hova még?
Röpülni tudtok, titkos szárnycsapás
száz és száz, fojtva a házak között;
feszül a város és dobog a rét…
Pesti Napló, 1932. III. 13.
