Hirdetés

A CSABA-TRILÓGIA ÚJABB ALAPRAJZA

16 perc olvasás

A CSABA-TRILÓGIA ÚJABB ALAPRAJZA – Arany János

(1863)

Első rész: Buda halála.

I. Buda megosztja öccsével az uralkodást.
II. Detre tanácsa.
III. A tanács visszafelé.
IV. A vadászat.
V. Folytatás.
VI. Rege a csoda-szarvasról.
VII. A követség.
VIII. Etele álmot lát.
IX. Isten kardja.
X. Etele hadba megy.
XI. Buda várost épít.
XII. Buda halála.

Második rész: Ildikó.

I. Isten igazsága.
II. Csaba születik.
III. ?
IV. Keveháza.
V. Isten itélete.
VI. Ríka halála

VII.
VIII. Csaba nősül.

IX.
X.                        1. Lech.
XI. Három intés: 2. Katalón.
XII.                     3. Róma.

Harmadik rész: Csaba királyfi.

I. Etele király meghal.
II. A vezérek tanácsa.
III. Terítő.
IV. Krimhild Etelét siratja.
V. Szoard futása Csabával.
VI. Krimhild “menyegzője”.
VII. Detre csínja.
VIII. Csaba megtér.
IX. A “Krimhild ütközet”.
X. Detre ármánya.
XI. Az ütközet vége.
XII. Halottak harca.
XIII. Csaba Etelközön.
XIV. Csaba hagyása.
XV. Hadak úta.

***

(UTOLSÓ DOLGOZAT)

A TRILÓGIA MÁSODIK RÉSZÉBŐL

1881

Első ének

A jóslat

Elvérzett Buda hős, Etele kezétül,
Etel arany székén már kénye szerént ül,
Növekedik gyorsan országa, hatalma,
Mint téli eséskor hó mezeje s halma.

Most is, hogy oda járt déli vizek táján,
Ádria bősz tenger sziklás karimáján.
Mind népeket onnan s nyájakat elhajta,
A bizánti császár ám busuljon rajta.

Mivel akit igért nem küldte adóját:
Mutatá császárnak keze nyomtatóját
S megizené neki, hogy ez a kisújja,
Rettenetes lész majd annak egész súlya.

Onnan hogy megeredt, már hazatérőben
Ősz aggot eléje hoztak az erdőben,
Ki magát mondotta isten emberének,
Bizonyt a rabok is mellette tevének,

Hogy ez a híres jós, ki e földet lakja,
Hite nem bizánti, hanem bálvány papja,
Búvóhelye barlang mind nyári és téli,
Jár hozzá a népség, imádja, mert féli.

Noha senkit nem bánt, jóslatban sem hazud,
Vígasztja szelíden a nehéz panaszút;
Adományt nem hajszol, de – mi szükség – elvesz
Testi ruházathoz, testi eledelhez.

Ezt hogy a királynak unszolák eléje,
Különös volt látni ó gyapju zekéje,
Mely aláfolyt sarkig, tiszta, de sárgulva
Festetlen fehére hosszas idő múlva.

Ősz haja mellestül betakará vállát
Vegyítve fakóbban nagy ezüst szakállát,
Kezébe’ fehér bot, s a tetején ennek
Szalagos babér dísz, pártája istennek.

Ott, hajtva királynak fejet illőn s térdet,
Így felel a szóra melyet a hős kérdett:
“Ki vagyok? – Bízom, hogy nem Etele rabja,
Hanem az ó isten dalnoka és papja.

“Amaz istené, kit látsz faragott míven
Feszíteni húrját lanton avagy íven,
Ki jóslatot zenge sok ezer öltőnek,
Mely bölcsebb vala, mint akik ez’tán nőnek.

“De hatalmas ő még! – s Bizánt ha bolondúl,
Bizánt lakol érte, ő vele nem gondol…
Sőt gondol erősen: bűnteti; már kezdi,
S talán Te vagy a kar, mely által elveszti.

“Hanem én a szókat igazítom rendre,
Nem felelek hosszan rövid kérdésedre;
Parancsodat várom, kegyelmedet kérem,
Nehogy az istenség megboszúlja vérem.”

Monda Etel: “Csínján!… istened egy árnyék,
Magad egy hang volnál, ha én abba’ járnék:
Hallám s nincs. De megóv, ha mi óvhat, téged:
Bendeguz atyámra mutató vénséged.

“Hanem itt tégy próbát jósi tudományból,
(Mert jóslatom immár vagyon isten-szájból):
Mint lesz birodalmam lefolyása, vége?
Lássam, az istened igaz istenség-e?”

Mind a körülállók mosolyogtak erre,
Szánva tekintének az öreg emberre,
Tudván hogy Etel már Isten kardját birja,
Kirül a világfán jós íge van irva.

Mint szarvas, ebektül ha vagyon űzőben,
Tekingete oldalt, hátra is elsőben
Az öreg, s válasszal késik vala nyelve;
Megszólala végre karját fölemelve:

“Sorsát a hatalmas ne hívja ki, kérdvén:
Sokszor a bal végzet hever isten térdén
S ott marad, ameddig boszura nem költi
Bűn, s emberi vak dölyf, mely az elmét tölti.

“Birodalmak sűrűn támadnak, enyésznek,
Hamarább, ha gyorsan növekedést vésznek:
Netalán a jóslat teneked sem kedvez…
Ragaszkodom inkább adott kegyelmedhez.”

Etele azonban akará hogy hallja,
Mit zeng sorsa felől hamis isten dalja;
Mire az ősz fürtét köntöse szárnyával
Befedé, s könyörgést mormola hangjával.

Mint betakart méhkas, zúg vala, mig dallá
Lett végre a zsongás. Etele meghallá,
Mert kis kora óta érti a jós nyelvét;
S így vette dalának röviden értelmét.

Hogy nagy birodalma elenyész holtával,
De helyre megint áll az idő folytával,
Fia, kit nem ösmer, bár vagyon életben,
Fogja fölépítni. Ez van a végzetben.

Etel ingerűlten kacagott fel rája
S így szólala: “Hazudsz, hazug isten szája!
Fiam egy sincs akit vonásrul vonásra…
Hogy’ véd meg a máglyán istened, ám lássa!”

S inte, parancsolván hogy hátra vezessék. –
Nyomban Etelvárról juta ám követség,
Jelenteni, hogy lett Isten ajándéka
Fiugyermek, akit szült asszonya, Réka.

Réka, feleségül amaz Ilda mellé
Kit vőn, mikor ennek gőgjét megigenlé,
S hogy udvara közt mind visszavonást szított,
Szíve melegjéből leve kitaszított.

S hozta szerelmében, díszül az udvarnak,
Keleti országból leányát Magyarnak,
Ki vala ös honban magyarok királya;
Réka az új hitves, ennek egy-leánya.

Ete, Bulcsu fia, a követség élén
Megszólala most, nagy főhajtva beszélvén:
“Öröm és dicsőség Etele királynak!
Fénye le ne szálljon soha is napjának.

“Mert a királyné, kit hagya édes terhben,
Megszűlte fiát már – fiat első szerben -;
Virágzik Etelvár ragyogó örömtül,
Áhítja királyát látni szembe – szemtül.

“Jer azért, lásd arcát az új csecsemőnek,
(Mindenki tiéddel vallja egyenlőnek),
S nevet neki válassz névinnepet űlve,
Melyre a hír majdan koszorúit tűzze!”

Etele a választ megadá, mint kellett,
De belül megdöbbent ám az öröm mellett:
“Ez az ismeretlen!” villana eszébe
S egy percre sötéten elkomorúlt képe.

Majd rendele dús tort vendég követeknek,
Kincses ajándékot vinni a betegnek:
Sok római ékszert, arany-ezüst marhát,
Kit hoza a földről, hol ma lakik dalmát.

De mikor sátrába bevonúlt estenden,
S megvárta előbb, míg néma leend minden.
Pillogva a tábor-tüzek amint múltak,
S a mennyégnek örök csillagi felgyúltak:

Küldé izenettel sátori szolgáját,
Hogy látni akarja öreg jós orcáját,
Hogy vele négyszemközt valamit beszéljen
Bántása ma nem lesz, biztassa ne féljen.

Hamar az ősz megjött s utalák menten be;
Etele komoran állott vele szembe
S elnézte sokáig tiszteletes arcát,
Melyen az indulat nem jelölé harcát.

Megszólala végre: “Öreg, akit adtál
Jóslatot, egy ízén még sem hazudott, áll;
De felelj, hol vetted? igazán az égből?
Vagy sejtve koholtad régi bölcseségből?”

Erre a jós: “Tiltja istenem és nyelvem,
– Válaszol – ily szókra, vallatva, felelnem.
Mert jósol az isten, kik hozzá folyamnak:
De nem enged földi kényszer hatalomnak.”

Etele ily bátor feleletre nem várt,
S habozék: kardjával döfje-e le mindjárt,
Avagy oly kegyelmét hozzája mutassa,
Melynek amaz hírét messze ragyogtassa.

Szólt végre szelíden: “Öreg, elbocsátlak,
Légy papja tovább is faragott kőbábnak,
De ne ámíts pénzért, tudva hamis hittel;
Ím ez arany kincs, légy vele boldog, vidd el.”

“Kincse az istennek – felel a jós – hajdant
Vala templom-számra; most lakhelye barlang,
Maga is papja is, üldözve, szegények:
Adományod nélkül, nagy király, megélek.”

Etel ámulásban szemeit felvonta,
Beszorítá öklét s meg kinyitá, mondva:
“Élj hát öreg; ímhol visszaadom élted.”
S szabadon ereszté a lángra itéltet.

Második ének

Detre udvarlása

Lassan Etelvárnak seregét mozdítja
Etel, hova megtér diadalmas útja,
Kit előbb bátyjáról hívtak Budavárnak;
Lakhelye ott van most Etele királynak.

Kő vala ott minden (mer’ a város régi):
Tornyos paloták nagy kevély düledéki,
Oszlopok és ívek, folyosók, tornácok,
Márvánnyal kirakott feredő források.

Bástyafalak kívűl szegik vala körbe,
Kapuréssel itt-ott ugyan átaltörve,
Kit Etel jobb karba hozatott, hogy székét
Odatette, – hajtván munkatevő népét;

Kik követ a mésszel forrasztani tudnak,
Ácsolni a sziklát, verni vasat rúdnak,
Mind az aláhódolt országa lakóit,
Hozzájok a maga ügyes faragóit;

Hogy palotát néki s mind a királynőknek
Rakjanak, és házat körül a hún főknek;
Kívül legyen érc s kő fala, csúcsa, tornya,
De belül faragcsált mívü a cikornya.

Minden rekesz és fal belül áttöressék,
Hogy fa faragványnak légyen nagy üresség,
Hova termet, ágast, folyosókat ácsok
Tanúlt keze véssen, mint régi szokások.

De bent is azonban, hol nem vala már rom,
S meddig a szem ellát kívül is a váron:
Hunok apró sátra környöskörül álla,
Mindé, ki Etele udvarán szolgála.

Onnan Etelvárból király hazajöttét
Egyszerre az ország szélire meglőtték
Nyilasok, kik voltak állatva ki rendre;
Vala ez intézet harcra, védelemre.

Hogy, mennyire íjász lőhet erős karral,
Fentálljanak éj- s nap, láncolatos sorral,
Katonák észak-, dél-, kelet és nyugotra,
Figyelve körösleg minden állapotra.

És, ha mi zendűlet esik a határon,
Hírt róla tegyenek, röpülő nyílszárnyon,
Vagy Etel parancsát váltva tovább vessék,
Könnyü írott hártyán vigye nyílsebesség.

Nappalra ez a rend; éjet-szaka tűzjel:
Adni tovább messze lobogó nagy tűzzel,
Ha veszély ott künn s új háború gyülekszik
Vagy tág birodalmán valahol fellegzik.

Így, mint heverő pók, mely szálait őrzi,
Hálója rezgését Etel is megérzi,
Legyen az ellenség, vagy akadt zsákmánya;
Vala ez intézet maga találmánya.

Fel hát eme hírre mind gótok, alánok,
Szürr, herül és lombárd idegen királyok
Jöttek Etelvárra Etelét szolgálni,
Otthon fejedelmek, itt az ő szolgái.

Ünnepet a király, fia örömére,
Hagya hadjátékot s lakomát négy hétre,
Azalatt vendéglé mind a hunok nagyját,
Mind szolga királyok tarka egész hadját.

Ott vala ősz Detre, fejedelmi garral,
Uralni urát mind az egész udvarral,
Úgy szint’ Odoáker, Ardarik, Alárik,
Valamir, – akikből egy-egy király válik.

Detre alázattal végzi vala tisztét,
Elnyomva szivében ama régi büszkét,
Mikor Etelének kengyelt fogni kellett,
Vagy állani hátul arany széke mellett.

Mert rettegi vala Etele gyanúját,
Hogy Buda részén a követ együtt fúják
Ő és az idegen többi fejedelmek,
Csak tőrnek alítá az adott kegyelmet.

Maga is hát hűbbnek egyre magát színlé.
Hosszú türelemre társait is inté
Biztatva, hogy el kell jönnie a napnak,
Mely szabadúlást hoz valamennyi rabnak.

Ildába reményét azelőtt vetette;
Hanem Ilda férjét igazán szerette,
S Aladárt ohajtá királyi utódnak,
Nem, hogy alá essék szolgául a gótnak.

Boszuját Szigfrídért se’ feledte még el,
Sőt várja kitartó női reménységgel,
Hogy idő forduljon és alkalom erre:
Így ezen oldalról hamar megjött Detre.

De, hogy Etel hozta Ilda után Rékát,
Detre is megkezdé ravaszúl játékát. –
Hanem ennek itt most van is nincs is sorja:
Fő ünnep e mái: a nevezés torja.

Ül vala Etel fönt aranyos karszékben,
S vele Réka asszony koronás felségben,
Más asszonyi hátrább. Ilda magát menté,
Hogy beteg, urának (vesztére) jelenté.

Hun urak egy részén: Bulcsu, Szoárd, Torda,
Szömöre, a kádár álltak vala sorba,
Másfelől a fényes idegen királyok,
Etele nagyságát emeli pompájok.

Bíbor-aranydíszben a csecsemőt hozták,
Nézni az uraknak körül meghordozták,
Azután Etelnek vivék atya-csókra,
Nyitá komor ajkát neki nyájas szókra.

Nevet is fiának ada jó reményben,
Kehely-áldozván szólt: “neve Csaba légyen.”
Mert Csaba volt atyja hős régi Kevének,
Ki alatt a húnok e földre jövének.

Azután székéből áldozni kiszállott
Oda, hol fehér mén és fekete állott,
Fekete Ármánynak, de fehér Istennek;
Vele az urak mind s hódolt fejedelmek.

Gyorsan paripákat általüté karddal,
Jobbal a fehéret, a feketét ballal;
Helyezék a nézők két külön oltárra;
S Etel ily könyörgést vőn kegyes ajkára:

“Had ura Isten, ki nem alak vagy kőben,
De robogsz nyilvetve nagy örök felhőben,
Kit mi, világ lelkét, bár soha nem látunk,
Köveid, forrásid képében imádunk.

“Ím e Csaba gyermek! tenéked ajánlom;
Amit adál jóslat, visszára ne váljon,
Te is, Ármány, fordulj elleni kárára;
Tetszős legyen néktek e Csaba oltára.”

Mondá -, s mikor a tűz már sebesen égett,
Vette fiát ölbe hajáldozat végett,
Pelyhéből valamit a lángba röpíte;
S táltoshoz emígy szólt, ki neki segíte:

“Torda apám, nézd csak ama füstöt, hol jár;
Az elébb Istenhez lőtte fel az oltár,
Most ahol, mint kígyók, földön együtt csúsznak:
Félek: a , a Rossz netán haragusznak.”

Táltos, ki az évek s napok útját rójja,
Megnézte rovását, megijedt, és szóla:
“Bal napon áldoztunk született Csabának:
Napja, ez év töltén, Buda halálának.”

Ily csere-szót tőnek halkan egymás mellett;
Hanem Isten lángja ismét eleven lett,
Füstje is Ármányét fellengve haladta,
Mint hegyi nagy cserszál a bokrot alatta.

Áldomás ezután leve mind napestig,
S éjszaka míg feljött az égi fiastik;
Fény a palotában versengve a kedvvel,
Új itala bornak régi köles-nedvvel.

Csak Etelének volt hallgatag a szája.
Töri az elméjét jóslatok homálya,
Éjjel is így várta nap kora ébredtét,
Vele az üdvözlő királyokat, s Detrét.

Haza mind a többit hamar elbocsátá,
Vendégül a szászt még asztalához látá,
Szólt vele sok nyájas, tiszteletes szókat,
Kérdezve a más-más isten imádókat:

“Detre, ki sok napnak érted arany fényét,
Láttad az észak, dél, s nyugat ó törvényét,
Sőt azokét is már sejted, alá délnek,
Kik fára feszített istenbe’ remélnek;

“Emberölés terjed tág birodalmamban;
Törvényt azok ellen kivánok azonban,
Kik vérrel a vért s a becsűletet mossák:
Meddig a kard tiszta? hol müve gyilkosság?”

Mint tigris a lesből prédára ha szökken,
Villant szeme szásznak nagyot e szó közben,
De mohos odvába meg’ visszalapúla,
S Detre a királynak lassu hangon szóla:

“Isten az embernek dolgát hogy’ itéli
Karddal, legyen észak-, nyugot-, avagy déli,
Valamerre a nap hinti arany fényét,
Láttam, s tudom a nép ebbeli törvényét.

“Mert a rómaival, ki hisz új istenben,
Együtt vívtam atyád hős Bendeguz ellen,
Népszámra velük mind az egész föld támadt;
De Odin eltörte suhogó szablyámat.

“Szolgáltam azóta; – nagy ideje annak,
Gúnyol is a népség már halhatatlannak,
Mert a nyilat most is homlokom itt hordja;
Mire tart Odin még? nem tudom; ő gondja.

“No tehát az ellent ki legyőzte hadban,
Megölheti vagy nem; Odin egyes abban,
Odin s valamennyi isteni a népnek;
Kardot ilyenkor tart becsületben épnek.

“De ki bajra hívta feleit, testvérét;
S mikor az nem vívhat, ontja tovább vérét,
Az egész világot kérdezve bejárhadd:
Becstelen az a kard, gyilkos az a párhad.”

Ily választ az öreg költe merész szájon,
Gondolta, hol a seb, s akará hogy fájjon.
Búcsúzva Eteltől kifelé vánszorgott,
S odakinn magában menet ekkép morgott:

“Etele, nemes vagy! ez lesz a megtorló;
Elaludná ezt más, közlelkü bitorló,
De te birodalmad sírját magad ásod:
Buda vérhalála lessz a te bukásod!”

***


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!