A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az ókeresztény és bizánci művészet – III. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1743
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-30 Küldd tovább
  Letöltés

A tétel első része: Az ókeresztény és bizánci művészet I. rész

A tétel második része: Az ókeresztény és bizánci művészet II. rész

 

A Bizánci birodalom első kulturális és politikai válsága

 

A képrombolás kora (726-843)

A VI. – VII. század átmenetet képez a Földközi-tenger térségében az antik világból, az új, keresztény világnézetet hordozó feudalizmus irányába. A VI. század mélyreható változásokat hozott a birodalom lehetőségeiben. (642 arab előretörés; Egyiptom, Szíria, és a VIII. század elején Észak- Afrika hódolt be; 751 Ravenna bukása, sorozatos germán betörések, Róma önállósulása; a balkáni szlávok egyre erősödő szerepe a közéletben stb.)
A szorongatott helyzetben Bizánc egyetlen biztos támaszai a kisázsiai területek népei voltak.

Ebben az időben éles vita kerekedett III. León bizánci császár és II. Gergely római pápa között a képek tiszteletével kapcsolatban. Ezt a vitát megelőzte egy nagyon válságos időszak, amikor a császári hatalom anyagi feltételei apadni kezdtek, mert a különböző nemesi, birtokosi érdekek egymás ellen fordultak. Az egyház ezzel szemben határozottan törekedett vagyonának növelésére és a szabad községek és kisbirtokosok földjeinek elfoglalása révén tekintélyes politikai előnyre tett szert. Ez a gazdasági indíttatású harc nagyszabású vallási küzdelmet indukált. A kegyelemdöfést a vita kulturált menetének Edessza elesése adta meg, ahol – a hagyomány szerint – Krisztus hiteles képmását őrizték.

A képrombolók (ikonklasztok) teológiailag is alátámasztották érveiket, ám a teológiai vita 726-ban, III. León parancsa folytán – a Khalké-templom bejáratát díszítő hatalmas Krisztus-képet távolítsák el – tettlegességig fajult. A fanatikus asszonyok megtámadták a parancsot végrehajtó férfiakat. Még ebben az évben a császár és fia, Konstantin nevében kiadott egy törvénykönyvet, amelyben szörnyű testi kínokat jelölt meg büntetésül, és amelynek szelleme messze távol esik a Iusztiniánusz-féle jogrendtől, illetve az evangélium tanításaitól. A császár ezt követően 730-ban rendeletben tiltotta meg mindenféle emberalakú ábrázolását Krisztusnak, Máriának, az angyaloknak, és a szenteknek, illetve elrendelte az ilyen képek megsemmisítését. Ugyancsak 730-ban az ikonodulok legelhivatottabb, és műveltségével messze kimagasló, szíriai származású szerzetes- zenetudós Ioannész Damaszkénosz védelmébe vette az ikonokat. Írásaiban támadta a császárt, mert önmaga rendeletével is ellentétbe került, ugyanis udvarában is voltak szentképek, melyek például Krisztust ábrázolták. Teológiai fejtegetései pedig újplatonista jellegűek voltak; az alapgondolat Pszeudo-Dionüsszosz Areopagitész 500-ban megfogalmazott álláspontját követte.

A császári rendeletek és a “lázadók” közti vita megosztotta a birodalom lakosságát. Sok szerzetes kényszerült száműzetésbe, illetve Rómába menekültek, és ott alakítottak ki kisebb közösségeket.

Konsztantinosz (741 – 775) mindenben megpróbált apja nyomdokaiba érni. A monumentális építkezéseket végrehajtó, és apja törvényeit betartó, és betartató császár 754-ben Hiereiában tartott zsinaton megnyerte magának a püspökök nagyobbik táborát, és ezzel egy időre megnyerte az évek óta húzódó vallási csatát. Ezen a zsinaton elfogadtatta velük elveit, a képek üdvösséget közvetítő szerepe ellen is.

Ennek értelmében a fővárosban a pátriárka parancsára megsemmisítettek minden arany-mozaikképet, és enkausztikát. Ezeknek a képeknek a helyére a IV.- V. századi kisázsiai-hellenisztikus gyökerű ornamentikus, és állati díszítés került.

Konsztantinosz halála után megváltozott a helyzet. Fiát IV. Leónt (775 – 780) VI. Konsztantinosz követte a trónon (780 – 797), aki helyett az anyacsászárnő uralkodott. Eiréné, mint a bizánci nők általában, a szent ikonok buzgó tisztelője volt. Tanácsadója Ioannész Damaszkénosz követője Theodórosz Sztuditész segítségével 787-ben összeült Nikában a zsinat, ahol visszaállították az ikonok kultuszát. A VII. egyetemes zsinaton 367 püspök támogatta a császárnői elveket, és teológiailag is állást foglalt.

Ám ez a diadal sem tartott sokáig. A császárnőt 802-ben száműzték és újabb képrombolásra került sor. Az utolsó ikonromboló császár V. León dédunokája, Theophilosz (829-842) volt, aki ragyogó épületeket emelt a fővárosban. A hagyomány számos ikon csodálatos megmenekülését jegyzi, és ezek a mai napig is csodatévő szentképek hírében állnak.

 

A Bizánci birodalom stabilizálódása és Konstantinápoly eleste

 

Bizánc fénykora és hanyatlása (843 – 1204)

Mikhaél (842 – 867) kezdeményezésére a 843-as zsinat visszaállította a képek tiszteletét. Az ő megbízásából Bardasz a főváros kulturális szerepét átszervezte, mert az arab előrenyomulás miatt a birodalom korábbi kulturális központjai elvesztek. Tartós, szilárd, jól ellenőrizhető központot teremtett a politikai, egyházi és tudományos élet vezetői számára. A főiskola vezetésével Leónt, a kiváló matematikust bízták meg.

A IX. század második felében a birodalmat kettős veszedelem fenyegette: a török, és a normann. Ezzel egyidejűleg a gazdaság válságos helyzete is egyre szorítóbbá vált. A XII. században I. Manuél Koménosz (1143 – 1180) még utoljára megkísérelte Bizánc régi fényét helyreállítani, de az utána következő dinasztia uralma alatt olymértékben csorbult a császári tekintély, hogy a meggyengült birodalmat könnyedén, 1204. április 13-án elfoglalta a keresztes haderő, és megalakította a “latin császárságot”.

 

Az építészet

E korszakban a liturgiát teljes mértékben kiszolgáló építészet volt a meghatározó. Ez olyannyira igaz, hogy az egyéb nem kifejezetten egyházi funkciójú épületeket is a keresztkupolás megoldásokhoz igazították.

A keresztkupolás templomépítészetnek a makedón dinasztia kori ránk maradt legkorábbi emléke, a 847-ben épített boiótiai Skripiumban található. Ennek a dinasztiának egyik legszebb építészeti megoldása volt I. Baszileosz császár Nea palotatemploma, amelyet 881-ben szenteltek fel. Sajnos csak korabeli leírásokból következtethetünk a pompázatos épületegyüttesre, a kainurgioni palotáról is csak az írás maradt ránk, vagy a X. századi világi építészet nagy részét is csak a könyvek őrzik.

A visszaállított képkultusz egyértelműen sarkalta a korábban meghurcolt szerzetesek bőkezű támogatására a császári hivatalokat. Egyre- másra épültek a kolostorok, I. Romanosz (920 – 944) megalapította a Mürelaion-kolostort, és 963-ban az Arthósz tetején a katholikont.
A X.-XI. századi bizánci templomépítészet egyik legszebb emléke a sztirszi Hosziosz Lukasz-templom. A templom egy helyi szent emlékét őrzi; 942-ben épült, de a jelenlegi formáját a XI. században nyerte el. Hasonló megoldású IX. Konsztantinosz Monomakhosz császár által alapított khioszi Nea Moné-kolostor, és leírások szólnak arról, hogy neki tulajdoníthatjuk a Nagy Szent György mártírról elnevezett kolostort is.

A X.-XIII. századi fővárosi egyházi építészet egyik legnevezetesebb épülete a Haigosz Theodorosz.

A XI. századi építészet – különösen a balkánon – áttér a kisebb léptékű épületek építésére. A monumentalitás eltűnni látszott.

Ennek ellentmond a korai XII. századi császári építkezés. II. Ioannész Komnénosz feleségével, I. László magyar király leányával, Piroska-Eirénével (1118 – 1143) építtette a fővárosban a Pantokratór-templomot, amely a közép bizánci korszak utolsó nagyszabású építkezése volt Konstantinápolyban.

 

 

A mozaikok

 

E korszakban – a makedón dinasztia korszaka alatt – alakult ki a keresztény feudális ideológiára támaszkodó bizánci udvari triumfális művészete, amelynek alkotásai a baszileoszt és a baszilisszát a Pantokrátor vagy a trónoló Istenszülő társaságában örökítik meg. Az egyházi művészet és a császári hatalom egyértelműen összefonódott, és ennek gazdasági jelei is voltak, igaz ugyan ez korábban sem volt titok – gondoljunk a pénzük két lapját díszítő császári és krisztusi, vagy theotokoszi portrékra. Ebből következik, hogy a művészet legfőbb mecénása a császári pár volt.

A makedón dinasztia korszaka alatt készült mozaikok nagy része elpusztult, így például I. Baszileosz császár Nea palota-templombéli mozaikjai is csak a könyvekben léteznek. A közép bizánci korszak templomainak díszítőrendszere a Phótiosz által leírt sémát követte.

Ez a séma szinte építészetileg hierarchizálja a szenteket, az egyház-történetben elfoglalt szerepükhöz méltóan. A vallási követelmények által szigorúan meghatározott képi kifejezésmód, a merev előírások azt is eredményezték, hogy a közép bizánci festészet képe sokkal egységesebb, mint a koraié, nem beszélve arról, hogy a már említett kulturális központok mennyire hiányzottak a festészetből, és ennek egyértelmű az akademizáló hatása.

Ebből az időből ránk maradt jelentősebb mozaikok a Hagia Sophia-templom falain találhatóak. A kupolában Krisztus menybemenetelét a művész – alkalmazkodva a kupola ívéhez – az alakokat igencsak megnyújtotta, és a fák között álló apostolok figuráit is egyértelműen a főkompozícióhoz igazította. Ugyan itt található a IX-X. században készült, az apszis északi falát díszítő Mihály arkangyal-ábrázolás.

A makedón korszak művészetében lépésről lépésre haladó stilizálási folyamat következő stációja a II. Baszileosz alatt készült – Hagia Sophia-templombeli – mozaik, amely a díszes trónuson, zöld párnán ülő, sötétbíbor ruhában, gyermekét ölében tartó Istenanyát úgy ábrázolja, hogy balján a város alapítója, Nagy Konstantin áll, kezében Konstantinápoly modelljével, jobbján I. Iusztiniánusz, aki a székesegyház makettjét ajánlja fel. Ugyancsak X. századi alkotás az a mozaik, amelyik az egyházatyákat ábrázolja a mai napig is kánon ortodox ábrázolás szerint.

Ezekkel az arisztokratikus jellegű művekkel szemben, archaizálóbb, keletiesebb azoknak a mestereknek a művészete, akik a sztiriszi Hosziosz Lukasz-kolostor templomjának mozaikjait készítették 998 és 1050 körül. A templomot teljesen elborító mozaikoknak a nagy része megmaradt, kivéve a kupolai Patokratórt, amelynek későbbi freskó változata maradt meg.

A Hosziosz Lukasz-templom egyes mozaikművészeinek stílusa közti különbséget nyomon követhetjük a különböző Mária ábrázolásokon. Az ellentétes szemléletű, archaizáló, stilizáló és a plaszticitást jobban hangsúlyozó klasszikusabb mesterek együttese a közép bizánci művészetben gyakran egymás mellett élő irányzatok érdekes példáját mutatta.

A makedón korszak utolsó éveinek vallásos témájú mozaikművészetéről az elpusztult fővárosi emlékek helyett csak a khioszi Nea Moné templomának mozaikciklusa nyújt képet, amely IX. Konsztantinosz Monomakhosz idején készült. A hajó és a narthex mozaikjainak központi témája Jézus élete az Angyali üdvözlettől az Anasztasziszig.

A XI. század végén, a Komnénosz-dinasztia uralmának idején újabb klasszikus hullám tört előre, amelynek példái Daphni templomának mozaikjain figyelhető meg. Ebben a korban az orvostudomány – az emberi test iránti tudományos érdeklődés – a középkori viszonylatokban a legmagasabb nívóját érte el. Ennek a “tudományos fejlődésnek” az egyértelmű hatása a Krisztus megkeresztelését ábrázoló mozaik; az egyik legharmonikusabb bizánci aktábrázolás.

A korábban tárgyalt Hosziosz Lukasz és a Daphni közti stiláris különbséget a különböző arkangyalfejek megoldásain is megfigyelhetjük.

Több mint fél évszázaddal később, 1118 táján készült a Hagia Szophia utolsó, a bizánci császárkultuszra vonatkozó monumentális mozaikkompozíciója, amely az álló, gyermekét tartó Theotokoszt II. Ióannész Komnénosz és felesége, Eiréné-Piroska társaságában ábrázolja.

Bizánc hatalma Itáliában a X.-XII. században egyre kisebb területté zsugorodott. Két területen volt még mit keresnie: Szicíliában, ahol katonailag, és közigazgatásilag akart uralkodni, illetve Velencében, ahol csak gadaságpolitikailag akart nyomást gyakorolni.

{Az említett két helyen körmérkőzéses volt a bennmaradási esély – 827. Arab birodalom-Bizánci császárság, 1059 Normann szabadcsapatok-Bizánci császárság bátor vitézei. A két küzdelem visszavágójára II. Roger (1101 – 1154) a legnagyobb normann fejedelem tett pontot. 1147 Korfu elfoglalása, majd Korinthosz válogatottja is veszített, és nemsokára rá Théba városa is második lett ebben a kétszereplős csatában. Ez csak azért volt kínos, mert itt készültek a korabeli selyemipar legszebb darabjai. Ezt a normannok is jól tudták, ezért szanálták az itteni iparágat, és Palermóba “hívták” a mestereket – meg a hernyókat is – , s ebből is jól látszik, hogy a normannoknak szükségük volt a bizánci iparra és művészetre.)

A XI. század közepére a normannok – északi emberek (nordmann) – teljesen uralmuk alá hajtották e két központot is. II. Roger (1101 – 1154) székvárosában, Palermóban számos bizánci jellegű mozaik maradt fenn. Az uralkodó királyi kápolnájának, a Capella Palatinának mozaikjai 1143 – 1166 között készültek. A mozaikok szimbólumrendszere a bizánci kánonra alapul, bár kissé nagyobb szerepet kapott a katonai dicsőség sugalmazása, amely nem is csoda, hisz ők győztek itt, s nem más.

cefalutemp

Cefalú II. Roger által építtetett székesegyházának homlokzata, a bejárati oszlopcsarnokot szegélyező két karcsú toronnyal állítólag a legszebb Szicíliában.

cefalumoA fent említett Cefalú híres székesegyházának a XII. században keletkeztek kifinomult mozaikjai. Az apszisban (fent) Krisztus alakja pontos rajzával, ritka tökéletességével és szépségével Konstantinápoly legkiemelkedőbb alkotásainak színvonalát éri el A béma vagy presbitérium boltozatán (lent) négy szeráf látható, szemekkel kirakott hat szárnyuk az Apokalipszis leírását követi. A képmagyarázó szövegek a görög mesterek részéről görögül íródtak, de igazodva az új elvárásoknak, latinul is készültek ilyenek, valószínűleg a tanítványok vagy a helyi, esetleg háttérbeszorított mesterek keze munkája révén.

Hasonló hatás érződik a Palermó melletti monrealei templomban is. A mozaikok többsége II. Vilmos (1171 – 1189) idején készültek. A hajót díszítő mozaikok stílusa keveredik a románkori Itália festészetével. Ebből – és más jelekből – arra következtethetünk, hogy a normannok tudatosan egyesítették a bizánci triumfiális művészetet az itáliai románkori hagyományokkal. Erre példa a capuai San Angelo in Formis-templom festményein látható. A bencés kolostorhoz tartozó templom építtetője, Desiderius apát, bizánci mesterekkel dolgoztatott, akiknek helyi munkatársaik is voltak.

A másik központ Torcello volt, amely város leginkább Velencének és az ott folyó kereskedelemnek köszönhette kulturális fellendülését. Az itt és másutt jelenlevő bizánci művészet hatása fennmaradt Itália egészen a gótikus művészetéig ívelő történelmében.

 

A freskó

 

A közép bizánci freskófestészet jelentős része megsemmisült, a fővárosi emlékekből semmi sem maradt. A falfestészetükről leginkább kappadókiai és makedóniai emlékek alapján alkothatunk magunknak képet.

A kappadókiai falfestmények jórészt jelképes díszítésűek, de néha egy-egy szentnek a képe is megjelenik rajtuk. A X. századi freskók igen gazdag anyaga között szépszámmal találunk apokrif témájú képeket is. Ilyen például a Kilikar kilisze-i barlangtemplomban található, az ártatlanságot bizonyító vízpróba témája is, ahol József és Mária alávetik magukat a szertartásnak.

A birodalom nyugati részén a legkorábbi freskók az ohridi Hagia Szophiában találhatóak. Az itt látható freskók némelyikének előképei vagy mintái mozaikképek voltak.

Manuél Komnénosz idején Geórgiosz Pakurianisz, a balkáni bizánci seregek kaukázusi származású vezére, 1083-ban a mai Bulgária területére eső Bacskovóban sírtemplomot építtetett magának. A sírkápolnát Jézus életéből vett epizódok díszítik, és igen gazdag a színvilága, a figurák markánsak, életszerűek.

I. Manuél Komnénosz császár idején a Balkán északi része Bizánc fontos katonai és kulturális bástyája volt. Ekkor, vagyis 1164-ben készültek Makedóniában a nerezi Hagiosz Panteleimón-templom freskói. A képek fő témája az előbbi példához hasonlóan Jézus életéből vett epizódok. A makedóniai bizánci festészet igen fontos központja a görög-albán határ menti Kasztória, ahol 72 templom, kápolna vagy kolostor őrzi ezeket a műveket.
A közép bizánci falfestészet késői példái a Hagiosz Geórgiosz-templom falain találhatóak. Ezek a falfestmények 1191-ben, tehát az Angeloszok ideje alatt készültek. A figurák expresszív tálalásmódja kissé túlzó dekorativitással párosulva már-már barokkos megfogalmazásban tárul elénk.

 

vlagyimi

Az ikon: A képrombolás korszaka utáni idő az ikonfestészet első virágkora. A templomokban ekkorra már általánossá vált, hogy a szentélyt és a hajót elválasztó falat képekkel borították. A korábbi ikonfestészettől eltérő finomsággal készítették a Konstantinápolyból orosz földre került híres Vlagyimíri Istenanya ikont, amelyen Máriát és a kis Jézust bensőséges, anya-gyermek viszonyban ábrázolja. Érdekes átmenet a szobrászat és a festészet között Eudoxia színes márvány inkrusztációs díszítésű emléke a XI. századból.

 

 

Az elefántcsont-faragás

E kor legfejlettebb iparművészeti ága az elefántcsont-faragás volt. Különösen a makedón uralom alatt élte virágkorát, de leginkább a X.-XI. század ideje alatt. Ezt a fellendülést Bizánc kereskedelmi életének felpezsdülése váltotta ki. A legkorábbi példákat az elefántcsont ládikákon találhatjuk. Ezeken a faragványokon keveredik a hellenisztikus hagyomány, a Távol-Kelet művészete és a bizánci triumfális ikonográfia stílusvilága. Erre jó példa a Troyes-ben őrzött láda, vagy a Veroli-ládika.

Ezekkel a témájukban is antikizáló alkotásokkal szemben külön tárgyalja a kutatás azokat az emlékeket, amelyek II. Romanosz koronázását ábrázoló dombormű köré csoportosít. A X. századból két, a császárkultusszal összefüggő elefántcsont táblát ismerünk, s mindkettőn Krisztus koronáz császárt. Az egyiken VII. Konsztantinosz Porphürogennétoszt, a másikon II. Romanoszt és feleségét, Eudoxiát. Ezzel a művészet is kifejezte a császár feudális “isteniségét”, alakja egyre közelít a szentek elvont képmásához, s elveszíti “halandóságát”.

A X.-XII. századi elefántcsont-faragványok külön csoportját alkotják a klasszikus jellegű triptichonok, s ezen belül is a legnevezetesebb az úgynevezett Harbaville-triptichon. Hasonló triptichonok számos gyűjteményben láthatóak. A legtöbbjük alapfelépítése hasonló, csak esetleg a középső kép témája lehet eltérő.

A jászberényi múzeumban őrzött úgynevezett Lehel kürtje eredeti rendeltetését a rajta lévő faragványokból következtethető ki. A cirkuszi jelenetek valószínűsítik, hogy a kürt a cirkuszi játékokhoz kapcsolódhat, ám Magyarországra kerülése után új funkcióval ruházták fel, valószínűleg fejedelmi jelvényül szolgált. (Nem lehet, hogy innen jön az a mondásunk, hogy: na itt van, nesze fújhatod?) Hasonló kürt több gyűjteményből is ismert.

A makedón dinsztia alatt a szteait igen kedvelt anyaga volt a szobrászatnak. Noha nem vetekszik az elefántcsont anyagának nemességével, mégis igen alkalmas kisplasztikák készítésére. A legtöbb szteait faragvány témája egyházi jellegű; a 12 főünnep jeleneteit örökítik meg, Máriát, angyalokat vagy szenteket. A kisplasztika felhasználta a különböző drágaköveket is. Ezek a gemmák, amulettek, vagy gyűrűk.

 

Művészet a latin császárok idejében (1204 – 1261)

Bizánc hegemóniájának utolsó évszázadai

A keresztesek szörnyű pusztításai után keserves napok következtek Konstantinápolyra és népére. Bár II. Ince pápa a “sötétség napjának” nevezte a “legkeresztényibb Bizánc” kegyetlen kirablását, mégis az új, az úgynevezett latin császárság egyházi hatalmának képviselői az erőszak eszközével akarták létrehozni a keleti és a nyugati egyház unióját.

A római pápa hatalmától független ortodox papság és a nép szélesebb körű ellenállása következtében szó se lehetett békés kulturális együttműködésről. A templomok nagy részét bezárták, a liturgia latinul folyt tovább, és a hatalom jogfolytonosságát a Kis-Ázsiában alakult nikaiai császárság képviselte.

A birodalom területén a bizonytalanság uralkodott el. Az uralkodók igyekeztek házasságok révén szövetségesekre szert tenni. Dukasz Vatasztész (1222 – 1254) II. Frigyes veje lett. A nikaiai császárság egyre terjeszkedett, és a bizánci birodalom jó részét egyesítette; azonban 1259-ben Mikhael Palailogosz megdöntötte a Laszkarisz-dinsztiát, ezzel megszüntetve a nikaiai császárságot, majd 1261-ben Konstantinápolyt is elfoglalta seregével, megdöntötte a latin császárságot.

 

Nyugati művészet a bizánci kultúrában

Az ikonok

Nyugat művészete új, közvetlen kapcsolatba lépett a bizánci világgal. A keresztes hadak nem csak Konstantinápolyban arattak nagy sikereket, hanem elfoglalták Ciprust, sőt eljutottak a Szentföldön keresztül a Sinai-félszigetre, ahol a keleti keresztény művészet ősi kultúrájával is találkoztak.

Az 1958 és1965 közötti expedíciók a Sinai-félszigeten 120 olyan ikonra találtak, amin egyértelműen látszik, hogy latin – főként olasz és francia – mesterek készítették görög illetőleg keleti keresztény elődeik hatására. Nagy részük a Sinai hegyen, Akréban készült. Az ikonok ikonográfiájukban a keleti keresztény hagyományokhoz kapcsolhatóak, szerepük azonban más, mert a latin keresztény liturgiában nincs szerepe az ikonosztázisznak. A keletre jött nyugati művészek ennél fogva átalakították saját szertartásaikhoz, hagyományaikhoz a keleti egyház művészetét, és ez gyakran érdekes új típusokat szült. Mózesnek a keleti kultúrában két “arca” létezett: szakálltalan ifjúi, és hosszúszakállú, ószövetségbeli prófétai.

Nos a Sinai hegyen talált Mózest ábrázoló ikon egyik kritériumnak sem felel meg – rövid bajusz, vékony körszakáll, kiugró pofacsontok, szigorú tekintet – és minden stilizálás ellenére portrészerűnek hat. Fontos a Krisztus-ábrázolásokban létrejött változásokat ikonográfiai és ikonológiai szempontokból is nyomon követni.

A kora bizánci időben a kereszten függő Megváltót hosszú ruhában, nyitott szemmel, mint élő diadalmas királyt ábrázolták. Ez a szemlélet a közép bizánci idők folyamán gyökeresen megváltozott: majdnem teljesen ruhátlan, fejét lehajtó, halott Krisztus lett belőle. Ez a szemléleti változás, amely a Megváltó szenvedésének emberfeletti felmagasztalása helyett a fájdalom döbbenetes drámáját tárja elénk, nemcsak a bizánci teológiában bekövetkezett vallásos szemlélet változására utal, hanem Nyugaton is érvényesült.

 

Késő bizánci művészet (1261 – 1453)

Konstantinápoly örökre török lett

Újjászületés és bukás

khora1

 

 

Mária elszenderedése (halála) – Koimeszisz -, Quirinus kormányzó jelenlétében jegyzékbe veszik Máriát. A két mozaik a konstantinápolyi Karíye-dzsámi főhajójában, illetve exonarthexében található. A kolorit gazdagságának és a kompozíció dinamizmusának e kitűnő példáit a XIV. század elején Theodorosz Mezokitész logotéta, korának egyik legműveltebb és legkifinomultabb személyisége parancsára készítették. Ma is tökéletes állapotban vannak.

 

 

 

khora2

 

 

A felső kép a Kariye-dzsámi (a khorai Megváltó-templom) paraklészion apszisának Anasztászisz-mozaikja. Ez a Metokitósz irányítása alatt, szintén a XlV. században készült ábrázolás a középkori festészet egyik mesterműve. A vakító fehér köpenybe öltözött Krisztus alászáll a holtak birodalmába és a sírból kikelő Ádám és Éva kezét fogja. Körülöttük ótestamentumi királyok és próféták állnak. Krisztus lábai alatt a pokol kapuja összezúzza a halál angyalát.

Mikhaél Palailogosz 1259-ben megszüntette a nikaiai császárságot, és 1261. augusztus 15-én Mária elszenderedése napján visszafoglalta Konstantinápolyt. Új korszak nyílott tehát a bizánci világ történelmében, az utolsó fellángolás a teljes pusztulás előtt. A sikerek ellenére VII. Mikhaél pontosan látta az uralmát fenyegető veszélyeket, különösen az oszmán-török birodalom hódító törekvéseit.

Szövetségére volt szüksége, és ezt a római pápaságban kereste. 1272-ben létrejött az első unió a bizánci és a római egyház között. Ez azonban nem bizonyult tartósnak. A XIV. századelején Bizánc helyzete egyre kínosabb lett, meggyengült és a törökök ugrásra készen álltak. Káosz uralkodott. A császári tekintély soha nem volt olyan mélyen, mint a XV. században.

VIII. Ioannész alatt, 1430-ban a török elfoglalta a birodalom második legfontosabb városát, Thesszalonikét. 1438-ban Ferrarában elkezdődtek a zsinaton az újratárgyalások a két egyház egyesüléséről. A tárgyalásokat 1439-ben Firenzében folytatták, ahol július 6-án kiadták a két egyház újraegyesüléséről a bullát. Igen ám csakhogy elkéstek a döntéssel és a nyugat nem támogatta kellőképpen a keletet.

A magyarok és a balkáni szomszédok erejükön felül próbáltak segíteni egészen 1444-ig, amikor Várnánál súlyos veszteségeket szenvedtek a törökökkel szemben. 1449-ben meghalt VIII. Ioannész. Murad, török szultán pártfogoltja, az elhunyt császár öccse, XI. Palailogosz-Dragasz Konsztantinosz (1449 – 1453) lépett a trónra. A korabeli írások nagytudásúnak írják le, és kimagasló képességűnek, ám ellenfele, az 1451-ben trónra lépett II. Mohamed szultán, kegyetlen, modern és jól megszervezett túlerővel rendelkezett. Az új szultán 1252 koratavaszán elhatározta, hogy minden haderejét Konstantinápoly elpusztítására fordítja. A városban a különböző érdekek harcoltak egymással, vakon, nem látván a közelgő veszélyt. 1453. elesett a Fekete-tenger melletti Meszembria, egy újabb fontos kulturális központ.

1453. május 29-én a törökök betörtek a városba. Maga a bizánci császár seregének élén harcolt, és a csatamezőn esett el. Janus Pannonius 1453-ban írt epigrammájában gyönyörű ívét rajzolta meg Bizánc történelmének:
“…Constantinus alatt emeléd nevedet fel az égig,
Constantinus alatt dőlt le a porba fejed….”

 

Az építészet

A Palailogosz-dinasztia legfőbb feladatának tekintette, hogy újjáépítse az elpusztult Konstantinápolyt. VIII. Mikhaél templomokat, lakóházakat épített, nővére zárdát alapított, fia II. Andronikosz Palailogosz (1282 – 1328) pedig folytatta a városok fejlesztését, újjáépítését.
A Palailogosz-kor legkiemelkedőbb épülete a Hagioi Aposztoloi-templom. A görögkereszt alaprajzú, öt kupolás, nyugati oldalán két narthexszel végződő épület Niphón konstantinápolyi pátriárka emeltette 1312 és 1315 között.

A Palailogosz-korszak kulturális megújulásában az új dinasztia nagymértékben támaszkodott a szerzetességre, annál is inkább, mert a kolostorok voltak a legszilárdabb ellenállási fészkei a keresztesekkel szembeni mozgalomnak. Egyik ilyen kolostor volt az 1270-ben épült Pantokratór-kolostor.

A XIV. században épült különös kolostorváros Meteóra, a harcok elől menekülő szerzetesek építették a megközelíthetetlen sziklák csúcsára, párkányára. Magát a Meteóra-kolostort az úgynevezett Platüsz Lithoszon 1356 és 1372 között alapította Athanasziosz remete öt társával együtt.

1388-ban Athanasziosz tanítványa, Ioszeph került a közösség élére. A királyi vérből származó szerzetes új szellemet vitt a kolostorok kissé merev légkörébe. Ésszerű rendszabályainak köszönhetően szervezettebb lett az életük, és ez idő alatt lett Meteóra a leggazdagabb “fecskefészek” a sziklák között.
A késő bizánci kultúra történetében különleges színfoltot jelent a Peloponnészoszi-félszigeten, Spárta közelében épült “bizánci Pompeji”: Müsztrasz. A várost szintén a keresztesek 1204-es győzelme nyomán alapították. Ez a város politikailag önálló volt, annyira amennyire deszpotész néven császári leszármazottak uralták. Ebben az időben épültek Müsztrasz legszebb templomai. Ilyen például a Hagiosz Theodórosz-kolostortemplom, amely a Nea Moné hagyományait követi, illetve az 1310-es Aphendiko-templom is.

A mozaik

Bizáncban hiányzott a szabadságnak az a légköre, amely az itáliai városállamok művészeit éltette. A XIII. század végén és a XIV. században, a Palailogosz-dinasztia virágkorában a korabeli leghaladóbb festészettel egyenértékű alkotások születtek Konstantinápolyban, Thesszalonikében, és Müsztraszban.

A XIV. század elejének nagy bölcselője Theodórosz Metokhitész új formát adott a klasszikus harmóniaelméletnek, amely az egységet hangsúlyozta a sokféleségben. A polifóniának ez a megfogalmazása érvényes a kor festészetére is.

A késő bizánci mozaikművészet legjelentősebb ciklusai a Konstantinápolyi Khóra-templomban láthatóak. A templom mozaik tümpanonja a templom újjáépíttetőjének alakját is megőrizte. A narthexben található mozaik Mária életét beszéli el, és ennek stílusa a hellenisztikus hagyományok utolsó példája.

A másik fontos kulturális központban, Thesszalonikében a Hagia Aposztoloiban látható jelentős mozaikciklus. A kupolát a Pantokratórt ábrázoló mozaik díszítette, az íveken az evangélisták láthatóak; a legjelentősebb a Jézus életét ábrázoló mozaikok.

A freskó

A Khóra-templom mellékkápolnájában található a freskóciklus csúcspontja, az egyetemes megváltás gondolatát kifejező Anasztaszisz jelenete. A thesszalonikéi iskola hatása a Palailogosz-dinasztia alatt messze kiterjedt a Balkánra. Ennek példáit megtalálhatjuk Szerbia területén, vagy akár Novgorodban is. A Palailogosz-dinasztia alatti festészet egyik fontos központja: Müsztrasz. A Szent Demeter tiszteletére emelt Métropolisz legrégebbi falképei még a XII. századi miniatúrák stílusát követi. Az itt található leggazdagabb freskóciklus őrzője a Peribleptosz-templom. Sajnos a XIV. század végének falfestészetéből sem a fővárosban, sem Müsztraszban nem maradt semmi. Csupán írásokból tudunk valamit róluk.

 

Az ikon

A XIV. században a táblaképfestészet igen előkelő helyet foglalt el. A Palailogosz-dinasztia alatt az ikonfestők maximális támogatottságot élveztek. A kor humanista felfogásának, az újjáéledő hellenisztikus hatásoknak megfelelően a szentek arcának ábrázolásában is jelentkezett egy bizonyos realisztikus igény, ám ezt korlátozta a szigorú aszkétikus irányzat, amely a megdicsőült emberalak megjelenítésére törekedett. E korszak zárta le a bizánci ikonfestészet fejlődését, sajátos különállását a nyugati egyházművészettől, s ekkor alakult ki véglegesen az a hieratikus formanyelv, amely a mai napig is meghatározza az ortodox egyházművészetet.

Iparművészetről

A Palailogosz-dinasztia alatti iparművészet, talán a textilművészetet kivéve, nem hozott semmi újat. Sőt ha lehet mondani az ötvösművészetük árnyéka a korábbi mesterműveknek. A textilművészetük is tulajdonképpen csak az epitaphionokra korlátozódik, melynek néhány valóban mesteri példái elkápráztatják a nézőt. Ilyen például a Nagy Károly-dalmatika.

A késő bizánci művészetről

A klasszikus világ nosztalgiája, a bizánci keresztény művészet újjászületése együtt járt a növekvő mohamedán térfoglalással és ízlésvilággal. A korszak ábrázolóművészetében a kettős hagyomány küzdelmét és összefonódását láttuk. A bizánci kultúra hagyománya kétarcú. Az egyik fő irány az antik korok tudományának és hagyományának tisztelete, a másik az új, feudális kultúra, amelynek hatása a nyugati kultúrkör életét nagymértékben befolyásolta.

Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk elindulásától a bizánci művészetben egyfajta merevedés figyelhető meg; de ne gondoljuk, hogy teljesen elcsontosodott ezen művészeti irány. Egészen az 1900-as évekig számos stílusbeli változás zajlott le. Csak 1900-ban tartott gyulafehérvári-fogarasi zsinaton döntöttek úgy, hogy az egyetlen elfogadható irány a bizánci konvenció, nehogy a képekbe profán vonások kerüljenek, ami a jámbor lelkeket megzavarná.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az ókeresztény és bizánci művészet – II. rész

A tétel első része: Az ókeresztény és bizánci művészet I....

Close