A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Johann Wolfgang Goethe: Faust (1774-1831), elemzés, tartalom

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
17009
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

Georgius Sabellicus Faustus junior valóban élt a XV. és XVI. század fordulóján. A württembergi Knittlingenben született paraszti családból, humanista műveltségre tett szert, megfordult a krakkói, erfurti és heidelbergi egyetemen, orvostannal, kémiával és asztrológiával foglalkozott. Több szemfényvesztés fűződött nevéhez, és éppen ezért humanista kortársai gyűlölték, mert áltudóskodásával veszélyeztette tekintélyüket. A német reformáció legnagyobb képviselői, Luther és Melanchton ugyancsak megvetették cinizmusa miatt, amellyel az ég és pokol erőit belevonta csalásaiba. 1540 táján halt meg szülőföldjén. A már életében személyéhez kapcsolódó mondák halála után még jobban kibővültek. Az 1587-ben Majna-Frankfurtban, Goethe szülővárosában megjelenő népkönyv állítása szerint Faust az ördöggel szövetkezett az élet minél teljesebb kiélvezése és megismerése céljából.

Ez a népkönyv istentelennek, démoni erőkkel paktáló kalandornak ábrázolja ugyan Faustot, de egy vonás már megjelenik, amely az antik és középkori varázslóktól, mágusoktól megkülönbözteti: olthatatlan vágy él benne, hogy az ég és a föld titkait kifürkéssze. Ezért szövetkezik az ördöggel is, nem pusztán az érzékek vágya hajtja erre.

A népkönyv többszörös átdolgozásban került a későbbi századok olvasóihoz; népszerűségét az is mutatja, hogy több nyelvre lefordították. Német népkönyv felhasználásával írta meg az angol Christopher Marlowe, Shakespeare kortársa híres Faust-tragédiáját, amelyben ugyan még mindig elkárhozik a főhős, de az író már rokonszenvvel kíséri törekvéseit. A XVIII. században angol színészek jöttek Németországba, és többek között a Faust-drámát is bemutatták. Ennek bábjátékká alakított változatát megismerte az ifjú Goethe is.

A XVIII. században a német írók nagy érdeklődéssel fordultak Faust alakja felé; Lessing is hagyott ránk egy drámatöredéket, de a német felvilágosodás polgári radikális írócsoportját, az úgynevezett „Sturm und Drang” képviselőit is foglalkoztatta ez a téma. Goethe egész életét betöltötte a Faust-probléma.

Jellemző a mű keletkezésére, hogy Goethe már 1774 táján kezdett foglalkozni vele. Ekkor készült el az úgynevezett ős-Faust, amely még csak a későbbi első rész néhány jelenetét tartalmazta, 1790-ben pedig a Töredék. 1797-ben a költő ismét elővette a félbehagyott művet – Schiller biztatására. 1808-ban megjelent az első rész, a másodikhoz azonban csak 1824-ben kezdett hozzá. Röviddel halála előtt fejezte be, nyomtatásban már csak 1832-ben, posztumusz műként látott napvilágot.

A Faust-téma, amely ennyire felkeltette a XVIII. századi felvilágosult német írók és köztük már az ifjú Goethe figyelmét is, abban összegezhető, hogy a hős az élet minél teljesebb megismerése és minden emberi vágy, törekvés megvalósítása érdekében szövetkezik az ördöggel, de mégsem jut az örök kárhozatra, mert soha nem tud megelégedni azzal, amit elért. Az örök kíváncsiság és .tettvágy hajtja egyre tovább és tovább a megkezdett úton. Goethe a hagyományos témát egy vonatkozásban jelentősen átalakította: az ő hőse már nem kárhozik el, hanem törekvései eredményeként eljut a mennybe.

A mű cselekménye Faust egyre magasabbra törő vágyait tárja elénk. Már az Előjáték a színpadon érzékelteti, hogy szimbolikus tartalmú mű következik: háromféle embertípus, az elmélyülést, megrendülést kereső költő, a percnyi sikerre számító komédiás és a csak anyagi érdekekkel törődő igazgató beszélgetése goethei iróniával fejezi ki azt a gondolatot, hogy ugyanaz az alkotás más-más szempontból ugyan, de érdekelheti a legkülönfélébb embereket is. Ezután következik az Egi prológus. Az Úr átengedi Mefisztónak Faustot, de ezt abban a biztos tudatban teszi, hogy Faust vissza fog találni hozzá: „Az igaz ember bárhogy is hibázik, Nagyon jól tudja, mely az igazi út.”

 

Ezután következik a tragédia első része.

Faust idős tudósként jelenik meg a színen: a középkor és újkor fordulójának világa képezi monológjának hátterét. Céltalannak látja egész életét, megszerzett ismereteit feleslegeseknek tartja, és mikor a mágia segítségével megidézett Földszellem rádöbbenti kicsiségére, elhatározza, hogy öngyilkos lesz. A húsvéti harangok keltik fel benne ismét az életvágyat. Húsvéti sétáján egy uszkár csatlakozik hozzá, amelyből Mefisztó bontakozik ki. Végül megkötik szerződésüket; Faustnak Mefisztó mindent megad, amire vágyakozik, de abban a percben, melyben úgy érzi, hogy vágyai beteljesedtek, lelke Mefisztóé lesz. Mefisztó először Auerbach pincéjébe, mulatozó polgárok közé viszi Faustot, ahol szemfényvesztéssel tréfálja meg a tivornyázókat. Ezután egy boszorkánykonyhára sietnek, ahol Faustot megfiatalítják. A varázstükörben megpillantja Helénát, és vágy ébred benne: ez mintegy a további szerelmi bonyodalom előkészítése. Beleszeret Margitba, az erényes polgárlányba, és elcsábítja. A szerencsétlen leányanya gyermekgyilkossá válik, és megtébolyul. Faust utcai párharcban megöli Bálintot, szerelmese bátyját, aki a csábításért akar bosszút állni. Ezután a germán Walpurgis-éjjel, a boszorkányszombat világába repül kísérőjével; itt Goethe sok korabeli irodalmi utalást rejt el; korának egyes íróit, irányait és filozófusait tűzi gúnyosan tollhegyre. Faust, visszatérve a kis német városba, meg akarja szabadítani a tömlöcbe vetett Margitot, de a megtébolyult lány (felismerhető Shakespeare Oféliájának ihletése) nem megy vele még akkor sem, amikor tisztább pillanataiban megérti, hogy7 halál vár rá. Tudatosan vállalja a bűnhődést, és ezért megmenekül a kárhozattól.

 

A második rész

Érdekes módon az első résszel szemben megtartja a drámai művek szokásos külső tagolását: öt felvonásra oszlik – minden felvonáson belül gyakran váltakozó színhelyekkel. Az I. felvonás a császár udvarába vezet: Faust és Mefisztó papírpénzükkel, amely a földben rejtőző kincsek helyett kerül forgalomba, kisegítik az udvart anyagi gondjaiból, majd álarcos-jelképes mulatsággal szórakoztatják a császárt és környezetét. Faust az alvilágból felhozza Helénát is, de midőn vágyakozásában a felidézett kép felé nyúl, robbanás rázza meg a csarnokot. A II. felvonásban Mefisztó ájultan viszi vissza régi dolgozószobájába. Wagnerrel, Faust régi famulusával találkozunk: vegykonyhájában lombikban előállította a mesterséges embert, a Homunculust, de nem tudja a lombikból kiszabadítani. Faust és Mefisztó magukkal viszik lombikjában a klasszikus Wajpurgis-éjre, amely a régi Görögország tágas vidékein játszódik le. Itt a klasszikus mitológia valamennyi szörnyetege megjelenik. Faustban ismét feltámad a vágyakozás Heléna iránt: Chiron kentaur elviszi Mantóhoz, a jósnőhöz, aki elvezeti az alvilág királynőjéhez, Persepho-néhoz, hogy kérhesse tőle minden idők legszebb asszonyának visszatérését a földre. A Homunculus lombikja szétpattan, s a tengerbe süllyed, hogy innen indulva a természetes fejlődés útjait járja be. Goethe a Homunculusban a mesterséges, nem organikus fejlődés démoni, negatív voltát hangsúlyozza. Mindennek, ami emberivé válik, az emberi fejlődés útjain kell haladnia.

A III. felvonás Spártába vezet el minket; Helénát férje, Menelaosz király visszahozta Trójából, és előreküldte a várba. Mefisztó, az antik démon, Phorkürász képében meggyőzi arról, hogy férje meg akarja ölni. Ráveszi arra, hogy Faustnál, a középkori lovagi vár uránál keressen menedéket. Heléna Fausté lesz, és szerelmükből megszületik Euphorion, akiben a költészet jelképét teremti meg Goethe. A végtelen után vágyakozik, repülni próbál, de halálra zúzódik. Heléna visszatér az alvilágba, csak köntösét és fátylát hagyja hátra, amelyek felhővé változva a magasba emelik Faustot.

A IV. felvonás új fausti törekvéseket tár elénk: a tengertől akarja elhódítani a part termékeny talaját. Mefisztóval együtt az ellencsászárral küzdő császár segítségére siet, és ezért jutalomként elnyeri a tengerparti részeket.

Az V. felvonás gazdag úrként mutatja Faustot: sikerült a tengertől nagy területeket elhódítania. Mefisztó és legényei azonban akarata ellenére mindig rosszat művelnek; így Philemon és Baucis, az öreg házaspár földjét nem békés módon vásárolják meg, ahogy ezt uruk akarja, hanem elpusztítják őket. Az öreg Fausthoz a Gond közeledik, és megvakítja. Ennek ellenére sem hagyja abba munkáját: csatornát akar ásatni, hogy lecsapolja a mocsarat. A szabad nép látomása tárul lelki szemei elé: amikor Mefisztó már sírját ásatja, még mindig a jövő gondolata élteti. Mefisztó azt hiszi, hogy a halott Faust elszálló lelke a szerződés értelmében az övé lesz. hiszen utolsó szavai ezek voltak: „E boldogító sejtelem miatt/ Már most enyém a legszebb pillanat.” Az égi hatalmak azonban magukhoz ragadják, hiszen még halála pillanatában sem állapodott meg, és mindig a többre, jobbra, az emberi lét teljességére törekedett. A mennyei megdicsőülés utolsó jelenetében Margitot is viszontlátjuk, aki szintén könyörög szerelmeséért. A misztikus kórus utolsó szavai is a mű jelképességére utalnak: „Minden múló dolog / Csák puszta j ejkép…”

A műszerkezetét tekintve a legszembeötlőbb az, hogy a mennyből indul a Fa cselekmény, és ott is fejeződik be: közben azonban a főhős bejárja a föld legkülönbözőbb vidékeit és korszakait, valamint az alvilágot is. Az első rész, bár a germán mondavilág is nagy szerepet játszik benne (boszorkánykonyha, germán Walpurgis-éj), alapjában véve mégis a középkor végi német valóságba vezet, és fő eseményei egy XVIII. századi polgári tragédia cselekményének felelnek meg. Az ős-Faustban ez még nagyon nyilvánvaló; a végleges kidolgozás azonban, bármennyire felismerhetők még az eredet jellegzetességei, ennek a szerelmi történetnek is szimbolikus mélységet ad. Faust itt ismerkedik meg az emberi érzelmek legszenvedélyesebbikével, a szerelemmel és az őt környező kis világgal. Hiszen Mefisztóval kötött szerződésekor még csak pusztán racionális ismeretekkel rendelkező, de tudásában meghasonlott humanistaként állt előttünk. A második rész a nagyvilág, a politika és a gazdaság (császári udvar), a művészet révén a még élő kulturális örökség (klasszikus múlt, lovagvilág) és végül, mindennek betetőzéseként, az alkotó emberi munka, a népért, a közösségért végzett feladatok körébe vezeti a hőst, hogy minden emberi törekvéssel és vággyal megismerkedjék. Az első rész germán boszorkányszombatja a kis világ határán áll, a börtönjelenet azonban, polgári keretei ellenére is, már a mindennapokból a túlvilág, a mélyebb jelképiségű II. rész felé mutat.

 

A két rész szerkezetében érdekesen figyelhető meg a megfelelés, a párhuzamosság.

Az I. rész mennyei prológusában a II. rész zárójelenete, Faust megdicsőülése; az első rész kispolgári, az Auerbach-pincében lejátszódó szemfényvesztő tivornyájának a II. rész császári karneválja; a Margit-idillnek a Heléna-szerelem kibontakozása és beteljesülése; a germán Walpurgis-éjnek a klasszikus ellenpár felel meg. Hasonló, de mégis más utat jár be a két részben a hős: a körötte levő élet, ha vannak is hasonlóságok a kis- és nagyvilág bemutatásában, egyre tágul, egyre jelentősebbé és jelképesebbé válik. Ebben a szerkesztésben természetesen helytelen volna a drámai művek szokványos felépítését kutatni, mert a fenti belső törvények szerint és nem iskolás szabályok alapján épül fel a szigorúan megkomponált, bár igen gazdag, térben és időben egyaránt nagy távolságokat felölelő mű. A mennytől a német kisvároson át a Harz-hegységen keresztül a középkori császári udvarig és a klasszikus Görögországig ível a cselekmény, hogy végül a császári birodalomból ismét az égbe lendüljön.

A szerkezet problémája után – éppen a további tárgyalás érdekében – helyes a műfaj kérdésének felvetése. Drámai költeménynek, könyvdrámának szokták nevezni azokat a drámai műveket, amelyeknél a külső forma csak a plasztikusabb ábrázolást szolgálja, de az író eredetileg nem színpadi előadásra szánta őket. A középkor moralitásai és a barokk eget-földet-poklot átfogó, az emberiség nagy problémáit érintő (természetesen teológiai tartalmú) drámai alkotásai nyomán a Faustot nevezhetjük világdrámának, világkölteménynek is, ha műfaji előzményeivel akarjuk hangsúlyozni kapcsolatát, amint ezt az újabb szakirodalomban gyakran láthatjuk. Bár a Faustot, akárcsak^lz ember tragédiáját, a színházak állandóan műsoron tartják, még a legkiválóbb előadásokból is érezhető, hogy a drámai forma csak külső burok; a lényeg, a filozofikus, elmélyült mondanivaló nem is érvényesülhet eléggé a színpadon. Maga Goethe tragédiának nevezte művét; valóban tragédiák sorozatát tárja elénk a cselekmény, és a tragikus bűnhődés kiteljesedésétől, a kárhozattól Faustot csak alapvető jellemvonása, mindig többre törekvése menti meg.

A műfaj maga feltételez bizonyos jelképességet, és éppen ezért a jellemzés transzparenciájáról is beszélnünk kell. Hívjuk fel tanítványaink figyelmét arra, hogy a megszokott, néhány jellemző vonással élesen egyénítő emberábrázolás itt legfeljebb a mellékszereplőknél érvényesül: Wagnernek, a törtető szobatudósnak, a lipcsei mulatozó fiatalemberek nyárspolgáriságának, a kerítő Márta asszony komikusan bemutatott kéj- és pénzhajszolásának, a bűnbe eső Margit erényességének, majd a bűnhődést vállaló töretlen becsületességének rajza a megszokott realista hagyományokat követi, de a jelképes alakokat, pl. Helénát csupán annyiban jellemzi az író, amennyiben a cselekményben ennek jelentősége van, adott esetben tehát csak szépségét mutatja meg.

Ez a jellemzésmód különös élességgel érvényesül Faust és Mefisztó alakjában. Mefisztó az örök tagadás, a szándékában mindig rosszat cselekvő akarat megszemélyesítése. Emberivé az a cinikus, minden érzés és törekvés visszáját feltáró magatartása teszi, amelyet pl. a Margit-szerelem kibontakozásakor különösen megfigyelhetünk. Nemcsak Margitot teszi tönkre praktikáival, intrikus beavatkozásával (az anya és Bálint halála), hanem Faust magasztos érzését is alantas színben tünteti fel. A második részben a korabeli dráma intrikusainak vonásai háttérbe szorulnak, és Mefisztó ördögi-démoni működése erősebb és ugyanakkor jelképesebb hangsúlyt kap. Az első részben inkább szemfényvesztőnek, a másodikban világot is megmozgatni tudó démonnak látjuk. Goethe dialektikusan ábrázolja működését: bár mindig a rosszra tör, végeredményben a jót segíti elő akarata ellenére is.

Faust egy alapvető emberi törekvés megtestesítője, éppen ezért nem túlságosan egyénített alak: a boszorkánykonyhán történő megfiatalítása után végigkísérjük az emberi életkorokon; az emberi vágyak, törekvések a jellemző életszakaszban jelennek meg nála. Fiatal korában az élvezet, a szerelem, érett korában a politika, a közélet, ugyanakkor ismét a szerelem nagy, utolsó fel-lobbanása, öregebb korában pedig a munka által megteremtett harmónia tölti be életét. Ami ezt az általánosan emberi fejlődést sajátosan faustivá teszi, a soha meg nem állás, meg nem elégedés, a mindig többre, nagyobbra törés. A szerelmi mámor vagy a munka öröme boldogítja ugyan, de sohasem annyira, hogy úgy érezné, elérte az emberileg megközelíthető határt. Ez a vonás emeli ki Faustot a régi mondák varázslóinak, mágusainak nagy családjából, és éppen ez a vonás az, amely európai modern embertípussá teszi. A démonival, a természetellenessel az emberi törekvések tisztasága áll szemben: Faust saját erejéből akarja a jövő szép, emberi világát megteremteni, amikor Mefisztó már sírját ásatja. A saját erejére támaszkodó – nem isteni vagy démoni hatalmaktól függő -, a kapitalizmusban kibontakozni kezdő aktív ember első világirodalmi jelentkezése Faust. A tipikus vonások eluralkodását éppen a szimbolikus tartalom teszi szükségessé.

Faust alakjával szorosan összefügg a műeszmei mondanivalójának vizsgálata. Goethe oldotta meg először maradéktalanul azt a feladatot, hogy a biblikus hátterű történetet teljesen profán tartalommal töltse meg: a túlvilág erőinek csak jelképes szerepet adott. Az emberséges, humánus életeszmény csak hosszas harc, az irracionális, démoni, értelemellenes világgal vívott küzdelem árán valósítható meg. A menny ennek az emberséges életeszménynek, a humánus emberi törekvésnek a jelképe, a mefisztói világ pedig a sötét indulatokat, az emberi psziché tudatalattijának örvényeit jelképezi. Ebben az értelemellenes világban való elmerülés egyénileg az őrületbe, közösségi szempontból pedig olyan borzalmas politikai rendszerbe torkollhat, mint a német fasizmus. Faust szerződést kötött az ördöggel, de éppen a jellemében rejlő jobbra törő nyugtalanság váltja meg a kárhozattól: a Mefisztó által eléje állított lehetőségek és kísértések, a velük vívott harc segíti elő azt az emberi kibontakozást, amelyet a halott tudomány, a szűk német kisváros (a Goethe korára jellemző német kisszerűség művészi vetülete), az Engels által jellemzett „deutsche Misére” nem tesznek lehetővé. A feudális szétdaraboltság állapotában levő Németországban volt a legelemibb erejű a vágyakozás a teljesebb, valóban emberi életet biztosító fejlődés után. Ezért nem véletlen, hogy Faust jelképes alakja, a korabeli haladó német gondolkodókban élő olthatatlan vágynak művészi kiteljesedése itt és ekkor születik meg.

A Faust – természetesen nagyon áttételesen – Goethe fejlődését tárja elénk. Az ifjúkori nagy szenvedélytől az út az öncélú művészet, a klasszikus szépség világán át (a két boszorkányszombat, Heléna; a középkori várúrrészletek ugyanis az antik és a romantikus művészeteszmény bizonyos modern szintetizálását jelképezik) vezet a minden ellenséges-démoni erőtől megszabadító emberi munka világáig. Goethe az egyes ember és az egész emberiség felszabadulásában ennek tulajdonította a legnagyobb szerepet. Ez az eszmei mondanivaló nagyon tisztán fogalmazódik meg a haldokló Faust végső monológjában^csak a közösségért végzett munka és a jövőbe vetett hit teheti valóban tartalmassá az egyének szűkre szabott életét. A küzdés és remény gondolata ragadta meg leginkább Madáchot is. Az ember tragédiájának művészi megfogalmazásakor.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Honoré de Balzac: Parasztok (1845), elemzés, tartalom

„Nyolc év során százszor hagytam abba ezt a könyvet, s...

Close