A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Imitáció a felvilágosodás lírájában

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
3283
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-22 Küldd tovább
  Letöltés

A felvilágosodás művelődéstörténeti korszak és szellemi mozgalom a XVII. században. Célja, hogy az emberiséget tudatlanságából, a babona, a vallási előítéletekből átvezesse a világosság birodalmába. Legfontosabb stílusirányzata a klasszicizmus, barokk, rokokó és a szentimentalizmus. Eszményei a kiegyensúlyozott harmónia, arányosság, mintaszerű példáit az antik görög és római művészetben találták meg. Fontos utánozni a művészi alkotások szabályrendszerét. Az imitáció tudatos és bevallott alkotói magatartás, egy korábban már meglévő, mint (művek vagy stílus) követése. Legmagasabb rendű műfaj a tragédia és az óda. Az óda műfajában a magasztos tematikájú tanító jellegű horatiusi változatot imitálják A gyönyörködtető és tanítói szándék kettőssége érvényesül a leíró költemény egységeiben: leírás (pictura)-elmélkedés (sententia). A felvilágosodás stílusára jellemző a világosság, nincs fölösleges díszítés, mértéktartás, hangnem és stílus tisztasága biztosítja a harmonikus szépséget..

KAZINCZY FERENC 1811-ben két, hadüzenetnek szánt munkája jelent meg: a Tövisek és virágok című kis kötet, mely 43 verset tartalmaz, nagy többségében epigrammákat.(epigramma, görög kifejezés, jelentése felirat. Lírai műfaj, mely sírkőre vésett varázsigét jelentett. A tömörség és rövidség, s a csattanós befejezés mindvégig jellemző maradt. Jellemző az ellentétek egymás mellé állítása, a fordulatosság. Kiemel és eltúloz valamely tulajdonságot, hogy minél jobban dicsérhesse vagy bírálhassa azt, akihez szól. A vers szerkezetes is ezt szolgálja két részre osztva: egy előkészítő és egy csattanó részre.) Az epigrammagyűjteménynek már a címe is sokat elárul a tartalomról: töviseket, gunyoros és szatirikus támadásokat sejtet az ortológusok ellen, s az elismerés virágait nyújtja át az újítóknak. Támadja a tudás és ízlés nélküli, a szokáshoz makacsul ragaszkodó írókat (Szokott és szokatlan; Epigrammai morál; Írói érdem: „Szólj, s ki vagy elmondom.- Ne tovább! Ismerlek egészen./ Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés./ Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:/ Íz, szín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.”). Epigrammái élén többször használja a dialógus eszközét is.

BATSÁNYI JÁNOS a magyar felvilágosodás forradalmár költője, epigrammában üdvözli a franciaországi változásokat. A franciaországi változásokra (1789) egyik címzettje mindjárt a vers elején megtalálható: „Nemzete! Országok!”, s az ezt követő 4 sor a megszólított jellemzése: „Nyögtök a rabságnak kínos kötelében…ö. Forradalmi indulatról vall a képhalmozás (rút, kelepce, gyászos koporsó), de a düh érzéséről adnak hírt az akusztikai elemek is, az alliterációk: kínos kötelék, rút rabság. A másik megszólítottak a felszentelt hóhérok, a megkoronázott királyok, kinek léte és uralkodása ésszerűtlen. A két megszólítás után következik a felszólítás, a csattanószerepét is betöltő zárómondat: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,/ Vigyázó szemetek Párisra vessétek!” Az egész epigramma egyetlen körmondat? A mellékmondatok sora késlelteti a főmondat elhangzását. A versforma a klasszikustól eltérően nem disztihon, hanem páros rímmel (aabb) ellátott négyütemű 12-es (3/3/3/3).

Az epigrammán kívül kedvelték az elégia műfaját is. Elégia a görög líra egyik ága az eposzból fejlődött ki, disztihonban írt műalkotás, melyben a lírai jelenlét mellett epikus vonások is felfedezhetőek. Az elégi fogalma idővel változott, ma rezignált szomorúságot, fájdalmat fejez ki, az elégiaköltő tudomásul veszi azt, amin nem tud változtatni.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY az iskolában a poéta-osztályokban tanulta a verscsinálás mesterségét, nagy költővé eredeti tehetsége révén vált. Két fontos elem volt a versírásnál: a sententia (szentencia): az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint, s a pictura (piktúra): természet, tájak, évszakok, emberek leírása. E két verstípus vegyítéséből, határainak elmosódásából nő ki a 90-es évek első felének nagy filozófiai lírája, melyben egyértelműen, nyílt bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait. Kiemelkedő alkotásai e témakörben A Konstancinápoly és Az estve. E két vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli.

A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza. A “pictura” a vers első harmadában a térbeli szerkezet érvényesül, a tenger felől közelít a városhoz, majd a konstancinápolyi utcák színes forgatagát villantja fel a dúsgazdag törökök kérkedő pompájával. Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. Az eddigi, inkább ámulatot sugalló-színlelő színes leírás komolyságát itt a csintalan érzékiség váltja fel. A zárt térből újra a szabadba jutunk a leírás tárgya most a roppant templomok kérkedése, a mecsetek meghökkentő mérete. A leírást követő elmélkedő részben (sententia) az időbeli szerkezeti elv érvényesül (jelen, múlt, jelen, jövő). A templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át. A vallási fanatizmus sötétségének ostorozása közben a felvilágosodott költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még “Állott a Természet örök építménye“. Az emberi társadalom megromlásának a következménye a vallás megjelenése. “A lenyomott értelem” szüleménye az a korlátolt bigottság, mely egy ígért túlvilági paradicsom reményében nyomorúságossá teszi az emberi életet. A költeményt boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet “örök törvénye” fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye.

Az estve vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: Rousseau nyomán a természet romlatlanságát, a természetes állapot idilli harmóniáját állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. A nappali világosság és az éjszakai sötétség közti napszak, az alkony, az “estve” tündérien szép leírásával indul a költemény (pictura). Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a nappaltól való búcsúzás szomorgó-vidám melankóliával is telíti a tájat. A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az uralkodó: a tündöklő fény halovánnyá fakul, a horizont pirult, a felhők szegélye pedig aranyos lesz. Most a hanghatások zenei elemei jelennek meg: a madárkák “búcsúzó nótát” énekelnek, a kis filemile kisírja magát… Romlatlan, idilli harmónia uralkodik a természetben, az alkonyati erdőben. Ebbe az ideálvilágba menekül a költő, a sebzett ember vigasztalásért, lelki enyhülésért, hiszen a fájdalom, megbántottság az ember osztályrésze, ezek ismeretlenek a természeti környezetben.

A látványt és a zenei hanghatásokat illatérzetek egészítik ki ebben a részben (“mennyei illat“, “fűszerszámozott“) mintegy élvezve a különböző érzékelések gyönyöreit. Bánat és vigasz, szomorúság és ennek oldódása teszi érthetővé a “vidám melankólia” (mélabú) jelzős szerkezet ellentmondását: a zsibbasztó emberi görcsök csak a természet “kies szállásain” engedhetnek fel. Kiszakad a költőből a panasz: “e világba semmi részem nincsen.” A világ, az értelem fényét nélkülöző emberi közösség annak a másiknak, a természetinek az ellentéte, a fény helyett sötétség; az édes koncertek helyett lárma. A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi-társadalmi rút, a harmóniából diszharmónia lett. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon (“az enyim, a tied“) megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget. A befejezés tulajdonképpen keserű sóhaj: az ősi idill maradványa, a közös kincs csupán a természet szépsége: az “arany holdvilág“, az “éltető levegő“.

Mindkét költemény versformája a páros rímű tizenkettes, a versek felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat.

BERZSENYI DÁNIEL szintén kedvelte az antik műfajokat, különösen elégiáiban bontakozik ki leginkább. A közelítő tél című versének témája a mulandóság.

Az első három strófában negatív festéssel jeleníti meg a nyár kincseit. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti: a “hervadt levelek zörgésére, zizegésére“. Nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a kertet díszes “ligetté“, “rózsás labirinth“-tá eszményítik, melyben “Zephyr” lengedezett és “symphonia” szólt. Ezzel szemben “most minden szomorú s kihalt.”

Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. A “béhunyt szem” nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti, hanem az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmi-érzelmi halált.

Formája az ún. első aszklepiadészi versszak.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az irodalmi levél műfaja

A levél, latinul episztola (görög szó, jelentése küldemény), epikai műfaj,...

Close