A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Ady Endre Az ős kaján elemzése

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
4524
Nyomtasd
Dátum: 2013-04-25 Küldd tovább
  Letöltés

Mikor a vers elemzésébe fogtam, eleinte élveztem, hogy sok mindent értek a versből, de egyszer csak egy komoly problémával találtam szembe magam, mégpedig, hogy ki is ez az ős Kaján, az Úr, akihez oly furcsa és kettős viszony köti a lírai ént. Bár valahol azt olvastam, Ady szimbolizmusa abban különbözik a kortársakétól, hogy jelbeszédét minduntalan ő maga fejti meg, be kell valljam, én nem találtam a kulcsot. Gondoltam életre, halálra, Istenre és költészetre, de egyértelmű választ még most sem tudnék adni. Legközelebb mégis a kísértés válaszlehetősége áll hozzám.

Ez a vers Ady Vér és arany (1907) című kötetében jelent meg, sok vonásában nagyon hasonló a Harc a Nagyúrral című vershez. Ugyanúgy párbeszédszerű, a 15-ből 9 a lírai én drámai monológja, és ugyanúgy vészjósló, tragédiát sejtető hangulatú, így közelítve a ballada műfajához. A zaklatottságot és a sodró lendületet itt is az igék és ismétlések sokasága kölcsönzi. A cselekménynek se konkrét ideje, se valós helyszíne nincs, a történés inkább a lélek terén megy végbe, így általánosítva a mondanivalót. A vers témáját egy fel nem oldható mitikus szimbólum adja. Ki lehetett volna fejezni egy egyszerű mondatban is, de úgy csupán egy szubjektív véleményt jelentett volna, így viszont elrejtve a szimbólumok kibogozhatatlan és megfejthetetlen sűrűjében már általános érvényűvé vált.

“Ady világa szörnyekkel népesül be, a valóság látomásokból áll. És mitologikus fogalomalkotásának lényege éppen ez a kísértetiesség. Az Én és a világ viszonyának ellentmondásai testet öltenek. Ady egyéni magányossága, vergődése, keresése, kétségbeesése, életvágya megszemélyesülnek és mint mitologikus lények lépnek szembe vele. Az ős Kajántól a Disznófejű Nagyúrig e mitologikus figurák egész légióját teremtette meg Ady képzelete. Versei tele vannak megbabonázott tájakkal és varázslatokkal.” Révai József

Ady mitologizálása hasonlít a népköltészetéhez, ami a társadalom erőit személyesíti meg, de nála a külső világ mintha csak a belső, a lélek kivetülése volna.

“És a belső kísértetiesség abból származik, hogy Ady úgy érzi, hogy a vak világban ő lát egyedül.” Révai

A harmadik versszakban szembeállítja a “múlt vesztett boldogságát” a “gyalázatos jelennel” illetve a “kicifrált köd-jövendővel”. Azt sugallja, hogy a Kelettől elszakadva sokat vesztett a magyarság, pogányként hatalmas keleti hatalmat építhettünk volna a Nyugattal szemben, de így keresztényként már semmit sem tehetünk. Ady is, mint annyi magyar költő, tétlenül mereng a múlton és túl nagy különbséget lát múlt-jelen-jövő között. Nem voltunk annyira erősek, hogy a nyugati nyomással szemben pogányokként fennmaradjunk. Végigvezet a versen egy színmisztikumot, a vörös különböző árnyalatai jelennek meg borként, piros hajnalokként, ős Kaján vállán bíborként, vérként. A bor vérré való bibliai változása itt is megjelenik, az asztalon először csak “ömlik a bor”, majd később “bujdosik a véres asztalon a pohár”. “Véres és boros szent-korcsma ablakot emleget, hiábavaló “bor- és véráldomást”.

Végigvezeti a képet, ahol az összefolyó vérben-borban, tört pohárral, hűlt testtel fekszik a lírai én halottan az asztal alatt. A hetedik versszaktól kezdődik a lírai én megalázkodó könyörgése, de mindez hiábavalónak bizonyul. A versszak elején még nagyságos úrnak, majd pajtásomnak, végül apámnak szólítja a titokzatos ős Kajánt. Bevallja, megunta már az önpusztító életet, az éjszakai tivornyákat és a semmirevaló szerelmet. Ekkoriban vált súlyosabbá Ady betegsége, s ezen csak rontott a költő kicsapongó életmódja, ami fölemésztette egészségét. Előtérbe kerültek a halál gondolatok, életének állandó társa, “rokona” lett a Halál. Rendszerint nem mint ijesztő rémet, hanem mint jó barátot ábrázolja, ami a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.

Ezzel a témával foglalkozó versei alapjában véve mitikus versek, aminek a Vér és arany kötetben egy önálló ciklust áldozott. Ady, akárcsak Vörösmarty, a halál költője, de a halálkultusza az életkultusszal iker, s minél közelebb érezte magához a halált, annál jobban ragaszkodott az élethez. De ez csak későbbi költészetében nyer teret, fiatalon a franciás-dekadens attitűdöt öltötte fel: a Halál rokona ő, fáradt ember, aki lassan és készséggel süllyed a sírja felé.

“Ady első stílusának korszakát a későbbitől az különbözteti meg, hogy itt-ott rejtve-lopva, olyankor, mikor az ember legkevésbé sincs felkészülve ellene, szentimentális formák vannak elhelyezve a verseibe, gondosan eltakart vermek, melyekbe a gyanútlan olvasó belehull és meghatódik.” Szerb Antal

A nyolcadik versszakban mit sem érő költészetét – törött lantját – is felajánlja törött szívével egyetemben, de mindez hatástalannak bizonyul, mert ős Kaján nem ereszti, nem hagyja nyugodni, pihenni, az Élet pedig tovasuhan, csak “robogva jár, kel, fut” a korcsmaablak alatt. Tehát hiába próbál kiszakadni a jelenlegi életviteléből, már nem engedik a körülmények, a hírnév is csak fárasztja, akárcsak a szerelem. Az “Uram, kelj mással viadalra” sor jelentheti a kor vezető értelmiségét, akik sokáig támadták a költőt, nem fogadva el költészete újszerűségét. A tizedik versszakban megszólal Ady magyarság verseinek fő motívuma és kérdése: “Mit ér az ember, ha magyar?”, de itt már nem csak az egyénről, hanem az egyész magyarságról van szó: mit ér a nép, ha magyar? A tizenegyedik versszakban felszínre kerül a pénztelenség gyötrő tudata, az egyik meghatározó motívum a Vér és aranyban. A tizenkettedik-tizenharmadik versszakban hangot ad legnagyobb keserűségének, hogy a nagy publikum nem akarta őt olyan simán elfogadni, mintha csak egyszerűbb cikkeket írt volna valamelyik napilapba. Verseit egy pár álom-villanásnak, egy-két buja, új dalnak titulálja, melyek lehetnek nagyok, mégis elesik a költőjük “az asztal alatt, mámor alatt ezen az őszi viadalon.”

Tudva, hogy Adyban milyen erősen élt saját nagyságának tudata, megrázó hatású ezeket a keserűséggel teli sorokat olvasni. A tizenötödik versszak döntő eltérést jelent a Harc a Nagyúrral-tól, aminek üzenete: a harcot nem szabad feladni soha. Ady pedig világosan kijelenti: “Uram, én megadom magam.” A lírai én lassan süpped bele a megadásba, a harctól elcsigázottan, megfáradtan, a betegsége miatt energiáját vesztetten örökre megpihen az örök harcszíntér, az “asztal” alatt.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Ady Endre Új versek kötet

Ezzel a kötettel berobbant a magyar irodalmi életbe, egyéni hangvitelt...

Close